Igencsak változatos kérdések érkeznek Papp Miklós atyához, akinek nincs könnyű dolga, amikor a rengeteg kérdés közül válogat. Ezúttal Halloweentól Csernobilon át egészen egy morgós nagypapáig jutunk a kérdések terén! A cikk alján te is elküldheted a téged foglalkoztató kérdést!
Ági (Budapest)
Halloween ügyben kérdeznék. Nem kedvelem ezt az “ünnepet”, gyerekeimben is próbálom tudatosítani, hogy elhunyt rokonok a mennyországban vannak, nem zombiként szaladgálnak. Úgy néz ki idén az iskolában már minket is utolér a halloween party, mi tehetek ilyenkor? Legszívesebben megbeszélném vele, hogy ne vegyen részt benne, de ez mégiscsak egy nagy iskolai program, ahol összes osztálytárs ott lesz. Vagy nincs ebben ennyi, ha otthon megbeszéljük, hogy ne vegye túl komolyan, nyugodtan elmehet? Azt mondjuk azért nem tudom elképzelni, hogy lelkesen jelmezt gyártsak neki.
Annyira várjuk azokat a szülőket, akik végre az asztalra csapnak az óvodákban és iskolákban, hogy ne tartsanak Halloween foglalkozást! Tudniuk kell, hogy a gyermek nevelésének alkotmányos alapjoga a szülőé, nem az iskoláé, a médiáé, s a szülőnek joga van ahhoz, hogy megóvja gyermekét a számára elfogadhatatlan hatásoktól. Az a pedagógus, óvónő, aki „csak” egy kézműves foglalkozásnak vagy tréfás dolognak tartja a Halloween kultuszt, a saját alkalmatlanságáról állít ki bizonyítványt. Semmit nem olvasott a gyászoló gyermek lelki munkájáról?
hirdetésA Halloween kultusz se nem magyar, nem keresztény, se nem egészséges.
A szakmaiság gyengeségnek is jele, ha nem találnak mintát a magyar hagyományokban a gesztenye, az őszi falevelek és gyümölcsök kézműves foglalkozásához.
Jól teszi minden szülő, ha a gyerek gyászát komolyan veszi. Igenis a gyereknek is vannak kérdései a halálról, gyászolja a nagypapát, vannak félelmei. Valóban ijesztő és akár betegítő is, ha a haldokló nagypapáját zombiként kell elképzelnie! Régen természetesebb módon találkoztak a gyerekek a halállal: látták az idősek békés készülődését a halálra, hiszen beszéltek róla, kiválasztották a sírhelyet, előre hímezték a szemfedőt. Otthon haldoklott a nagypapa, látták a gyerekek a gondozását, imádkoztak vele és mellette, talán jelen lehetettek a haldoklásánál. Majd otthon felravatalozták, s a temetésre természetesen vitték a gyerekeket is. A gyerek kapott egy kultúrát, személyes szeretet, hitet, amivel körülveszik a szenvedőt, a halált, a gyászt. Ma tabu a halál, a gyász. A gyerek kérdéseit lerázzák, a kórházba és a temetésre nem viszik, s ráadásul idióta Halloween kultuszt adnak neki a mély keresztény hit helyett. Ennek az a súlyos következménye lesz, hogy nem tud mit kezdeni a szenvedéssel és a halállal, s ezért folyik napjainkban a fiatalság, az egészség, a fittség, a lazaság bálványozása, s azonnal össze is omlanak a betegség, a szenvedés, a gyász idején.
Nagyon-nagyon sokat veszít, aki a halállal nem találkozik méltósággal.
A haláltudat sok mindent megérlel bennünk: nem engedi, hogy infantilis módon viszonyuljunk az élethez, hanem éppen emberségesebbé tesz. A haláltudat felértékeli az élet csodáját, a még élő szeretteinkhez máshogy viszonyulunk, az időt nem szórjuk két kézzel, vigyázunk az egészségünkre, felébred bennünk egy komoly életmű hátrahagyásának igénye, s nem utolsó sorban kikerülhetetlen komolysággal feltesszük az istenkérdést.
Bátorítani szeretném: keressen még egy-két (hangosabb) szülőtársat, és vessék fel az osztályfőnöknek, az igazgatónak, s ha kell, akár a polgármesternek, hogy nem kérnek az ilyen foglalkozásból. Mennyi keresztény szülő vállalta fel a régi rendszerben, hogy a gyermeke nem lesz kisdobos és úttörő, s mennyi jó élményről maradtak le a gyerekeik – de állítom, hogy egy életre sokkal gazdagabb lett az a család, az a gyerek, akik az értékeikért kiálltak!
Boglárka (Budapest)
A Csernobil c. sorozat kapcsán kezdett el foglalkoztatni pár kérdés. Mindig meghat a gondolat hogy mennyien segítettek a katasztrófa elhárításában ezzel elkerülve egy talán Európa méretű pusztulást (tűzoltók, bányászok, búvárok stb.). Közülük nagyon sokan nem élték túl a sugárbetegséget, a sugárzás következményeit, így ők az életüket áldozták az ügyért, bár sokan nem is tudták mekkora a baj. Hogy áll az Egyház ezekhez az emberekhez? Ők mártírok, vértanúk, vagy egyszerűen névtelen hősök?
Krisztus azért jött, hogy kössünk új szövetséget Istennel, a szeretet szövetségét. Azóta mi mindent perspektiváltan, az új szövetség kereteiben értelmezünk. Isten felé fordulva értelmezzük az időnket, a pénzünket, az alkoholt, a szexualitást, a daganatot, a testünket, sőt, az egész földi életünket. Mindenünket arra akarjuk bevetni, hogy szeressünk. Ebben az értelmezésben „bevetjük” a képességeinket, a testünket, az életidőnket, s akár az egész életünket a szeretet megvalósítására. S így nézve nem az egészség, a földi jólét, vagy a biológiai élet a legfontosabb, hanem a szeretet. Krisztus az örök élet (görögül zóé) ajtaját nyitotta meg, ami felé „bevetjük” a biológiai életünket (biosz). Tehát a legnagyobb érték nem a földi élet, hanem az örök élet – s ennek perspektívájában nem bánjuk, ha megkopik az egészségünk a munka közben, ha veszítünk anyagi jólétünkből, ha a politika nem a szájunk íze szerint alakul, sőt, ha életveszélyes helyzetben az életünket kell odaadnunk.
Természetesen a biológiai élet nagyon drága jó, fundamentális érték – tehát csak úgy nem dobjuk oda. Akkor értékes, azaz etikus az élet odaadása, ha az egyenértékű jóért történik: azaz legalább egy vagy több emberi életet megmentünk. Állatokért vagy anyagi dolgok megmentéséért nem szabad odaadni az életünket, így nem kell az életünk árán megmentenünk a szakadékba csúszó autónkat vagy a fertőző sertésünket.
Fontos a kompetencia: egy veszélyes helyzethez máshogy közelít az, aki képzett. Égő házhoz, leszakadt villanyvezetékhez, üzemi balesethez máshogy közelít a képzett ember. Így veszély esetén nem kell felelőtlenül hősködni, elsősorban a képzett mentő az illetékes a beavatkozásra – de neki be is kell avatkoznia. Ha nincs jelen kompetens szakember, akkor annak kell cselekednie, aki jelen van, de mindig mérlegelni kell: az élettel csak az élet egyenértékű. Mindig az élet az első, s csak akkor veszélyeztessem a sajátomat, ha valóban élet forog veszélyben, s nem fogok még több bajt okozni, mint amennyit segítek. Mindez persze felveti azt a morális kötelességünket, hogy valamilyen szinten tanuljunk a veszélyes élethelyzetekről. Erkölcsileg olyan könnyen nem mentem fel azokat, akiknek egyszerű házi baleseteknél, eszméletlen embertársuknál, munkahelyi vészhelyzetnél fogalmuk sincs, hogy mit kellene tenni.
A nemtudás nem mindig morális mentség!
Te is szeretnéd, hogy összeeső édesanyádon valaki szakszerűen tudjon segíteni – így neked is kötelességed ezen a téren képezni magad.
Azok, akiknek sajnos tényleg az életükbe került más életek megmentése, azok valódi hősök. Nem öngyilkosok, hiszen alapvetően az indíték más: az öngyilkosjelölt éppen nem tartja értéknek az életet, életunt, zavart, olykor beteg. A hős éppen értékesnek tartja az életet, racionálisan felmérte a helyzetet, s a fő indítéka éppen a szeretet. Vértanúnak azt tartjuk, aki életével egy igazság, hit mellett tanúskodik, s éppen ezzel is életeket ment meg. Hallatlanul fontosak az ilyen vértanúk, hősök, akik kirángatnak kis középszerűségünkből, s ha talán nem is válunk nagy életmentő hősökké, de mindennapi szolgálatunkkal minket is hősies odaadásra sürgetnek.
Bianka (Kálló)
Van egy nagypapám, akit régen nagyon szerettem, de mostanában egyre morgósabb. Régen sokat viccelődött velünk, de most érzem, hogy azonnal kiabál, a mamát is zsarolja, s nem tudom, imádkozik-e. Olyan rossz, mert így nem vágyom hozzájuk, de tudom, hogy talán már nem élnek soká, mégis menni kellene. Hogyan győzzem le magamban az ellenérzést? tehetek értük valamit? Vagy őrizzem a szép emlékeket, s ne hagyjam, hogy lerombolják, akár ők maguk?
Ahogy idősödünk, valóban képesek lehetünk egyre „morgósabbá” válni. Ennek egyrészt lehet szervi oka is, ha kevesebb szerotoninhoz jut az agy, s ezt lehet enyhébb gyógyszerekkel kezelni (nem ördögtől való enyhébb hangulatjavító szedése, mielőtt tönkre teszi az egész családot). Másrészt a rossz kedélyállapotnak lehet lelki oka. Ilyenkor biztosan többet látunk már a világból, az élettapasztalataink alapján már tágabb a látószögünk, kritikusabbak vagyunk, a szólamok helyett jobban látjuk a valóságot. Képesek lehetünk kritizálni a saját unokáinkat, ha nem úgy élnek, ahogy jónak látnánk, de kritikusak lehetünk a lakóhelyi közösség, az egyház, a politika világa felé is. A háttérben lehet a saját élet fölötti depresszív érzés kiszélesedése: a korábbi bűnök, elszalasztott életlehetőségek miatt. Ráadásul már egyre több a veszteség a családtagok, az egészség, a lehetőségek területén.
Persze megelőzhető, hogy mégse így öregedjünk meg. Minden nagycsaládban van olyan „szent” lelkületű személy, aki mégsem válik morgóssá. Akiben valahogy Isten országának a Napja süt, megmagyarázhatatlanul reménykedik, összefogja a családot, nem omlik össze a veszteségeknél, erősen hisz Istenben. Őket érdemes utánozni, tőlük ellesni a jól megöregedés művészetét. Persze érdemes már fiatalon tudatosítani önmagunkban: amilyen lelki világot megérlelünk magunkban, az lesz egyre karakteresebb a jellemünkön. Azaz nem szabad engedni, hogy eluralkodjon belső világunkban az állandó kritika, a negatív gondolatok, az önsajnálat, az életuntság, a depresszív életérzések stb.
Nem egy egészen más ember öregedik meg, hanem én, amilyenné teszem az énem.
A görögkatolikusok úgy vallják Nüsszai Szent Gergely alapján, hogy életművünk egy ikon festése: életünk ikonját festjük. Nem engedhetjük, hogy a világ gyalázatossága vagy a saját rossz kedvünk húzza meg a fő vonásokat. Krisztusra szeretnénk tekinteni, a Lélek dinamikájával szeretnénk festeni örök arcunkat.
Hogy te mit tehetsz nagypapáért? Jót tesz az agynak a sokféle inger: kimozdulni vele, fizikai mozgásra késztetni, kertészkedni. Jómagam nagyon szeretek időseket faggatni a múlt világáról: bármennyire időigényes (és nem lehet gyorsítva tekerni), egyetlen történelemkönyv sem tudja visszaadni azt az életérzést, ahogy ő beszél a múltról. Valami elolvashatatlant veszítesz el, ha nem faggatod őt. Konfliktushelyzetekben isteni ereje van a humornak: talán már a mama, a család is nehezen viseli, s jótékony szelep lehet az unoka humora. Szerintem fontos lehet feladatot adni nagypapának, amitől fontosnak érzi magát: találékonynak kell lenni a megbízásban: lehet, hogy te magad vagy mások gyorsabban megoldanak egy ügyet, de el fogsz képedni, milyen odaadással intéz-szerel-készít el valamit nagypapa, ha kifejezetten őt kéred meg. A közös imádság a legjobb gyógyszer. A közös imában öröm van, szeretet-vallomás egymás felé, elfordítja a tekintetünket önmagunkról, s felkészít oda, ahová utazunk. Szeretem, amikor unokák elhozzák szertartásokra a nagyszülőket, s együtt imádkoznak. A lelki tartalmon túl azért is fontos, mert felöltöznek rendesen, találkoznak másokkal, társadalmi életet is élnek.
Akárhogyan is öregszenek meg szeretteink, fontos, hogy az életük egészét nézzük: ne csak egy-egy tettet, ne csak egy szakaszt (pl. az utolsót). Isten is egészben lát minket: olyan jó lenne Isten szemével szemezni a világgal.
Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás