„A Hópárduc felesége” címmel mély gondolatokat tartalmazó interjúkötet jelent meg nemrégiben Sterczer Hildával. Erőss Zsolt hegymászó özvegyével, a valaha oxigénpalack nélkül legmagasabban járt magyar nővel, a könyvről, magasságokról és mélységekről beszélgettünk.
A médiától – főleg annak bulvár részétől – nagyon sok bántást kaptál, most mégis a nyilvánosság elé léptél a „Hópárduc felesége” című könyvvel. Miért?
Mert azt éreztem, annyi minden jót kaptam Istentől, hogy jó lenne valamit visszaadni ebből az emberek felé. Nem tudtam pontosan, milyen módon, de aztán jött Révész Szilvi és a könyv ötlete. Az volt a vágyam, hogy segíthessek másokon, és hálás vagyok Istennek azért, hogy a visszajelzések alapján ez sikerült is. Ha a gyászmunkám során átélt pillanatok és gondolatok mások segítségére lehetnek, akkor hiba lenne magamban tartani.
Mennyiben segítette ezt, hogy Révész Szilvi személyében egy mélyen hívő és érző ember volt a kérdező?
Nagyon fontos volt nekem, hogy egy hívő emberrel beszélgessek: ennek a könyvnek a lelkiség nélkül nem lenne értelme. Tudom, hogy sok nem keresztény is olvassa, ami nagyon jó érzéssel tölt el: nem tudom, hogy mit indít el bennük, de az már nem is az én dolgom. Ez Isten dolga, de Szilvivel imádkozunk azért, hogy megérintse őket.
Olvasva a könyvet – főleg az Istennel kapcsolatos gondolataidnál – több alkalommal is felkiáltottam magamban, hogy mennyire szuper mondataid vannak. Nekem az volt az érzésem mintha Sterczer Hilda megmutatná magát, kilépve kicsit a „híres ember özvegye” karakterből. Jól érzékelem?
Valóban, ez részben most már célom is, hiszen a gyászmunka egyik fontos része például feltenni a kérdést, hogy hol vagyok én és hol van az én identitásom. Nem lehet az az én identitásom, hogy Erőss Zsolt özvegye vagyok, hiszen én Sterczer Hilda vagyok, egy önálló lény.
Az, hogy a felesége voltam elválaszthatatlan az én személyiségemtől természetesen, de fontos volt felfedezni, hogy én ennél több vagyok.
A könyvben tabuk nélkül beszélsz arról, hogy voltak nehéz pillanatai is a házasságotoknak. Hogyan jellemeznéd a kapcsolatotokat?
A mi kapcsolatunk pont olyan volt, mint bármelyik más: voltak benne nehézségek, jó részek – olyan pillanatok, amikor szavak nélkül megértettük egymást – néhány dolgot pedig máshogy láttunk. Azért jó, hogy ez megjelenik benne, mert a közvélekedéssel ellentétben nincsenek tökéletes, rózsaszín habos kapcsolatok. De ugyanúgy kitűnhet a könyvből, hogy mennyire erős kapcsolat volt közöttünk, és mennyire szerettük egymást.
Egy olyan világban élünk, ahol mindenki az álomkapcsolatra vágyik: ezt látod az Instán és a Facebookon: nyaralós, szívecskés tökéletesnek beállított kapcsolatokat. Ezt látva pedig azt érezzük, hogy a mi életünk mennyire rossz, pedig ez nem igaz, csak gyakran egy álomvilágot hajkurászunk, amibe belerángat minket a közösségi média hazug máza.
Azt vallod, hogy hegymászónak születni kell, mik azok a tulajdonságok, amelyek megvannak bennük – illetve bennetek?
Kétségtelenül önfejű, makacs és kitartó, olyan ember, aki szeret egyedül lenni. A fizikai fájdalmakat jobban bírja, mint egy átlagos ember, és szereti az egyenes, letisztázott dolgokat. Sokan mondják, hogy azért jó a hegymászás, mert ki kell törni a komfortzónából, de ez nem igaz: mi azért megyünk fel a hegyre mert ott van a komfortzónánk. A hegymászónak a „lenti világ” kusza és bonyolult, nem kényelmes. A kommunikációnk az emberekkel nem megy mindig könnyen, és ez hatványozottan igaz volt Zsoltra: bármilyen hegyet meg tudott mászni, de néha másoknak magától értetődő dolgokat nem tudott jól kommunikálni.
A nagy expedícióidon mindig jelen volt egy Jézus-zászló, képletesen úgy is mondhatjuk, hogy a csúcson mindig ott volt veled Ő. Zsolt halálakor – amikor a legmélyebben voltál – mennyire érezted, hogy veled van?
Nagyon fontos volt ráébrednem arra, hogy ami Zsolttal történt az nem Isten akarata volt. Ez egy borzasztóan erős kapaszkodó volt a számomra a gyászmunka során, de nem tagadom, hogy el kellett telnie időnek – és szükség volt Tapolyai Emőke pszichológus segítségére – hogy ki tudjam mondani: a legmélyebb időszakomban is mellettem volt Ő.
Néhány hete emlékeztünk meg a halálának hatodik évfordulójáról. Hogy alakult azóta a személyes Isten-kapcsolatod?
Nekem nagyon megerősödött azóta a hitem. Teljesen más alapra helyeződött, le tudtam tenni az „Isten engem mindentől megóv” képet, helyette viszont az engem formálóra és erősítőre „találtam rá”. Sokkal több szabad akaratod ad nekünk, mint azt korábban gondoltam, de ha a segítségét kérem, akkor ott van mellettem, és olyan módon, ahogy az nekem a legjobb – még ha ezt akkor még nem is tudom.
Régebben én próbáltam Istent húzni a sajt terveim felé, de most már előre engedem és követem Őt, engedem hogy Ő húzzon engem.
Zsolt halála kapcsán te magad említed az „istenkísértés” szót a könyvben. Innen Budapestről ezt a legnehezebb megérteni: hogy egy családapa – akinek már korábban volt egy súlyos balesete – miért kockáztatja az életét?
Neki ez volt a munkája, mi mást tudott volna csinálni? Amikor elveszítette a lábát, akkor lett volna lehetősége, hogy átgondolja az életét, de akkor úgy döntött, hogy újra hegyet mászik.
Ebben a döntésében benne volt a rá nehezedő nyomás is?
Igen, így utólag visszagondolva inkább belesodródott ebbe a döntésbe, de az is tény, hogy nem volt ellenére. Ez számára könnyebb út volt, mint teljesen újrakezdeni egy életet, hiszen ő hegymászó volt, ebben volt a legjobb. Mikor újrakezdte a mászást, egyértelművé vált, hogy ez marad a megélhetése – nem csak neki, hanem a családjának, azaz nekünk is. Miután felfigyeltek Zsolt tehetségére nyilván nehezedett rá nyomás. A Kancsendzönga kapcsán is érződött ez: egy olyan külső nyomásnak kellett megfelelnie, amely soha korábban nem nehezedett még rá. Lehet, hogy korábbi mászásai közül volt, amelyik öncélú volt, de az utolsó pont ezek miatt egészen biztosan nem volt az.
Nem is volt olyan időszak a gyászmunkádban, amikor haragudtál rá?
Nem, hiszen azért is lettem a felesége, mert ilyennek szerettem. Voltak, akik azt hitték, hogy meg akarom változtatni, de ez nem volt igaz. Én mindig is kiálltam mellette, és amellett is, hogy másszon, mert neki ez volt az élete, és ezt én pontosan tudtam.
Létrehoztad a Hópárduc Alapítványt, amelyet csak harmadik gyermekként szoktál említeni. Miről szól ez a küldetésed?
Én nem szeretném, ha Zsoltra úgy emlékeznének, hogy „a hegymászó, aki meghalt”. Helyette inkább úgy emlékezzenek rá, hogy az ember, aki talpra tudott állni. Mi olyan gyerekekkel foglalkozunk, akik nehéz helyzetből jönnek, mozgáskoordináció- és figyelemzavaros kicsik, akiket élményekben gazdag fejlesztéssel tudunk segíteni. Azt a lelkületet szeretnénk átadni, amely arra fókuszál, hogy mit tudtak jól elvégezni, miben tudtak fejlődni.
Sokan vannak, akik szeretnének talpra állni – nem olyan súlyos dolgokból, mint egy amputáció vagy a megözvegyülés, de mégis nagy terheket cipelnek. Nekik milyen bátorítást tudnál mondani?
Ami a legfontosabb, hogy Isten tényleg mindig velünk van. Nem Ő hozza a rosszat – hiába gondoljuk ezt sokszor, ez nem igaz. Mindig bele lehet kapaszkodni, mert Neki van terve a
rra, hogy kijöjjünk a gödörből.
Nincsen olyan rossz dolog, amiből Isten ne tudna jót kihozni!
Martí Zoltán
Fotó: Bodnár Patrícia
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás