2019. 02. 27.

Miért szenvednek az ártatlanok?

Isten miért engedi meg, hogy az ártatlanok szenvedjenek?  Ezt a kérdést minden  ember újból és újból felteszi nemzetiségtől, fajtól, anyanyelvtől függetlenül. David Kyle Foster, a Christian Post vendégszerzője nemrég erre a kérdésre adott választ egy cikkében.

A válasza így foglalható össze: “Azért szenvedünk, mert az ember bűnt követett és követ el. Nem Isten a hibás.  Azért van szenvedés, mert Ádám és Éva nagyon régen megtörték az Isten által teremtett világ tökéletességét, azóta nem menekülhetünk a következményektől, főleg mivel mi is éppen olyan bűnösök vagyunk mint ők. Isten jó, mi nem vagyunk azok.”

Az ember bűnössége és Isten tökéletessége csak egy válaszlehetőség.

Gondolkodó keresztényként azt hiszem, hogy  több merész, de hiteles módon is megközelíthetjük a szenvedés kérdését, próbálva értelmet találni benne. Néha nincs szükségünk válaszokra, máskor jól jön egy támpont, amit  a szenvedésünkről elmélkedve felhasználhatunk.

Ilyen kapaszkodót jelentenek nekem Annie Dillard írásai.  Az 1984-ben megjelent Holy the Firm című könyvében az Isten jóságáról, az emberi szenvedésről, valamint a szenvedés és a kronológikus idő közötti összefüggésről fejti ki a gondolatait. Dillard szerint a kettősség nem Isten jóságában és a mi tökéletlenségünkben áll, hanem Isten tér- és időn kívüliségében és a mi tér és idő általi korlátozottságunkban.

Keresztényként hiszünk a halandó világunkon túli örökkévalóságban. Hisszük, hogy ott lakik Isten  és az a mi végső otthonunk. Egyszerűen fogalmazva,  nem azt tartjuk az igazi valóságnak, amit látunk, hallunk és tapintunk, hanem a megfoghatatlant, amelybe a bizalmunkat helyeztük:

„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid, 11:1)

Ebben a határtalan birodalomban lelhető fel Isten teljessége és mi úton vagyunk oda, de még nem érkeztünk meg. A keresztény élet úgy is értelmezhető, mint megtanulni a világban élni, tudva, hogy nem vagyunk a világból valók, a legjobbat kihozni magunkból; mindig emlékezve arra, hogy ez a világ nem az otthonunk és nem benne reménykedünk.

Annie Dillard gyönyörűen ír erről a feszültségről: „az idő  hatalmas gránit malomköve illúzió, mert csak a jóság valóságos; a tér hatalmas gránit malomköve is illúzió, mert  Isten Szellem.”

Értenénk a szenvedésünket, ha látnánk, amit Isten lát, ha egyszerre felfognánk, ahogyan a kirakós darabjai összeillenek. De minket korlátoz a tér és az idő.

Dillard tovább megy. Kijelenti, hogy a fájdalom, amit az illúzió során megtapasztalunk nagyon is valódi. „A fájdalom amit a könyörtelenül őrlő malomkő okoz valódi, hiszen a szeretetünk egymás iránt – a világ és mindaz iránt ami benne van- igazi; a szeretet, amennyiben valódi, túllép az émelyítően pörgő malomkő síkján és átível a tiszta szellem birodalmába. ” Azaz, mélyen szerető emberekként a világ és a szellem birodalma között függünk.

Dillard emlékeztet minket arra, hogy „Isten otthon van”, majd egy német teológust idéz: „mi egy távoli országban vagyunk”. Ez a világ, az igazságtalanságával és a megmagyarázhatatlan fájdalmával nem az otthonunk. Dillard szerint: „jövevénynek teremtettünk egy országba, amit nem mi hoztunk létre, ami önmagában értelmetlen és egyedül nem is találhatunk benne értelmet ”. Szükségünk van Istenre ahhoz, hogy bármit megérthessünk.

Ez nyújt támaszt, amikor az erőm és a türelmem elfogy. Ahelyett, hogy tovább összpontosítanék a  sérüléseimre, megpillanthatom az igazságot: nem fog örökre magába zárni ez a világ, ahol a szenvedés megakadályozza a megértést.

De addig szeretnünk kell a világot és az embereket. Meg kell tanulnunk hallgatni és megérteni, és együtt szenvedni, így legalább senkinek sem kell egyedül elviselnie a fájdalmat.

 

Forrás: Christianpost

Fotó: Új Ember

Fordította: Zölde Júlia

Szemle
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás