2019. 01. 21.

A Papp válaszol – szeretet, lélek, homoszexualitás

Továbbra is egészen megrendítően mély kérdések érkeznek Papp Miklóshoz: a görögkatolikus pap és férj minden héten válaszol a 777 olvasóinak kérdéseire, ezúttal a szeretet elviseléséről, a lélek mivoltáról és a homoszexuális ismerőshöz való viszonyulásról olvashattok.

Rita (Budapest)

A korintusi levélben olvassuk: a szeretet mindent elvisel. Hogyan kell ezt érteni? Meddig és mit kell eltűrni családtagjainktól, barátainktól, kollégáinktól? Konkrét példaként érdekelne, hogy egy bántalmazó (akár fizikai, akár lelki) kapcsolatban is benne kell maradni, mert a szeretet mindent elvisel?

A szeretet himnuszában Szent Pál valóban leírja, hogy a szeretet mindent eltűr, de ezt egyben kellene olvasni az előtte lévő sorral: a szeretet „örömét az igazság győzelmében leli”. Ehhez a győzelemhez, ha kell, a szeretet mindent eltűr, elvisel, remél – hogy a nagyobb igazság érvényesülhessen. Azaz, ha beszélünk a szeretet „győzelméről”, akkor ott küzdelemről is beszélünk: nincs győzelem, ha nincs előtte küzdelem.

A szeretetben a tűrést és a küzdelmet együtt kell látni.

A szeretet tűrését és küzdelmét kétségtelenül a legteljesebben Krisztuson látjuk: ha kell, kedves, türelmes, elvisel sok kellemetlenséget, bántást. De valódi eretnekség Krisztusból az erőt kilopni: meg tud történni keresztények között is, hogy Krisztusból egy erőtlen, teljesen passzív, tehetetlen áldozatfigurát faragnak, s ahhoz igazítják a viselkedésüket is. Az ilyen keresztények nem mernek kockáztatni, erővel is fellépni, nem mernek határozott vonalakat húzni, vállalkozónak lenni, nem mernek bátran nagy tervekbe (nagycsalád, intézményalapítás, vértanúi tanúság) belefogni. A hamis Krisztus-képből hamis egyházkép és hamis, bárgyú keresztény viselkedés származik.

Őszintén szemügyre kell venni, ahogy Krisztus küzdött is: olykor egész éjszaka virrasztott (nem gyönge!), máskor élesen vitázott a farizeusokkal, alkalmanként keményen rászólt az értetlenkedő apostolokra. Nagyon fontos, amikor korbácsot ragadott, és kiűzte a kufárokat a templomból: határt húzott, kemény kézzel. S amikor keresztre adja önmagát, az is aktív önátadás, kemény küzdelem. Amikor Krisztus szeretete tűr, nem egyszerűen egy erőszakmentes küzdelmet látunk (mint Gandhinál), nem politikai játszmát, hanem a szeretet átváltoztató erejét: végtelen türelemmel tűr, de imádkozik a bántóiért, megbocsát nekik, s így az elszenvedésbe és a küzdelembe  hatalmas erőt, önmagát mondta bele. A bántalmazókkal való megküzdés nem a bántalmazás síkján történik (ott tűr), hanem magasabb szinten (ott küzd). A cél a nagyobb igazság (a mindenki üdvössége) a bántalmazók és a bántalmazottak felé is.

Párkapcsolatra, családra vonatkozóan azt tudnám mondani: az alkalmas a házasságra, aki társként, szövetségben akar együttműködni a másikkal.

Aki bántalmaz, nem alkalmas a házasságra.

Házasságkötés előtt nagyon szemügyre kell venni (akár a döntést is elhalasztva), hogy a másikkal lehet-e együttműködni, hogyan viseli a frusztrációt, mennyire erőszakos. Ez biztosan nevelhető önmagunkban és a másikban, de a személyiség éretlenségei, súlyos bűnei majd párkapcsolati teherré fognak válni, ami már mindkettejüket (s gyerekeiket is) fogják nyomasztani. Minden fiatalnak súlyos morális társfelelőssége már az iskolában, az edzéseken, a baráti-rokoni körben nevelni a bántalmazásra hajlamos társaikat!

A már megkötött házasságban, családban, vagy munkahelyen is érvényes: a szeretet nem csak tűr, hanem küzd is. Kétségtelenül sokat tűrünk egymásnak egy családban, de küzdünk is: igyekszünk nevelni egymást, bevonunk barátokat, tekintélyeket (akikre hallgat a másik), akár szakember segítségét is kérhetjük. Ám a házasság, a család, a munkaközösség a tagjai együttműködéséből él: ha valakivel nem lehet együttműködni, kifejezetten bántalmaz (szóval, tettel), akkor van egy határ, ahol kemény kézzel határt kell húzni. Ez a legsúlyosabb esetben jelenthet jogi felelősségre vonást is, vagy munkahelyváltást, elköltözést a házastársamtól. Ha kifejezetten veszélyes a másik, akkor erkölcsi kötelességem a menekülés, ami hatványozódik, ha kiskorú gyermeket is ér a bántalmazás – mindig szakszerű segítséget is kérve, ügyelve a jogszabályokra is (Egyházi törvénykönyv 1151, Katekizmus 2383). Krisztus sem bántani akart a korbáccsal, hanem kemény kézzel határt húzni a rendetlen viselkedésnek. Van, aki elhagyott állapotában megtér, összeszedi magát, s van, aki nem. Nem tudjuk a történet végét, s nem is szabad eldönteni: mindig a következő lépésről döntünk. A szeretet tűr és küzd: a kettőt egységben kell művelni. Munkahelyeken, családokban nagyon változatos lehet a bántalmazás – így az ellene fellépő küzdelemnek is változatosnak kell lennie.

Nagyon szeretnék biztatni mindenkit, hogy előzzük meg az erőszakos „tankok” létrejöttét, ill. merjünk kemény határokat húzni a bántalmazók felé!


István (Budapest)

Ha már egyre több belső élményünkről bebizonyítják a tudósok, hogy az agyunk kémiai folyamatainak az eredménye, akkor a lélek az pontosan mi? Lehet, hogy csak az eddig tudományosan még be nem határolt éntudat, ami a halál után új állapotba kerül? Vagyis az üdvösség nem más, mint egy másik tudatállapot? Köszönöm válaszait, úgy érzem, nagyon segítenének hitem megerősítésében: István

Az ember egy komplex lény, s elégtelen csak egyetlen tudomány szemszögéből vizsgálni. Viktor E. Franklnak van egy hasonlata: ha pl. egy repülőgépet csak a földszinten mozogva látunk, akkor érthetetlenek a nagy szárnyak és a gigászi hajtómű. Egyetlen tudomány szemszögéből nagyon sok érthetetlenséget vonnánk le. Ám ha felszáll ez a repülő, s mondjuk 2 dimenzió helyett 3 dimenzióban látjuk, hirtelen érthetővé válnak a szárnyak, a hajtómű. Magasabb, komplexebb dimenzióból igazabban lehet érteni a repülőt.

Ugyanez igaz az emberre: ha csak a biológusok vizsgálják, akkor minden csupán biológiai és agyi folyamat eredménye. A szerelem, a művészet, a vallás is.

Napjainkban hallatlanul erős az ember leredukálása a puszta biológiai szintjére.

A méltatlanul nagyra tartott Y. N. Harari is ezt teszi, s ki is mondja: „a szerelem csak hormonok, a vallás csak mítosz, az együttműködés csak biológiai érdek”. De ugyanígy torz Marx, aki szerint az emberről mindent a társadalmi összefüggésekből lehet megérteni, de torz a spiritualizmus is, ami pedig csak a szellem felől akarja értelmezni az embert, nem értékelve pl. az agyi folyamatokat. Az ilyen redukció mindig leleplezhető, amikor úgy kezdenek egy komplex dologról beszélni, hogy „nem más, mint…” „az csak egy…” A valódi tudós tudja, hogy ő csak egyetlen szemszögből vizsgálja az embert, ezért az igazi tudósok alázatosak, és nem merészkednek „nagyot” mondani arról, ahol nem kompetensek. Az ember egészéről a holisztikus tudományok tudnak beszélni: a filozófia és a teológia. Nincs több.

Az általam is igen tisztelt pszichológia is empirikus résztudomány, nem filozófia és nem teológia. Napjaink nagy baja, hogy a filozófia és a teológia holisztikus látásmódja talán nem eléggé érvényesül (ez a tudományuk, vagy a tagjaik, esetleg a hallgatók hibája?), s erőszakosan, olykor gőgösen előre tolakodnak a résztudományok. Hallatlan nagy szükségünk van a keresztény tudósok hitvallására, akik mernek a komplexebb dimenzióról is beszélni, s nem engedik, hogy gondolkodó híveinket elveszítsük!

Az emberi tudat, az éntudat nagy misztérium. Azért, mert az agyi folyamatok fényképezhetők (CT), még nem tudnak sokat mondani az énről. Ahogy egy El Greco festmény készületénél is az csak az egyik dimenzió, ha az ecsetmozgást matematikailag leírjuk – ám a művész személyéről, a korszellemről, a páratlan stílusról még semmit sem mondtunk. Hisszük azt, hogy az „ént”, a személyt Isten teremti (a személyiségünket már mi is alakítjuk), a létbe az „ént” Isten hívja. Mindenkit személyesen. Földi életünk nagy célja (a szabadság is erre való igazából), hogy az énünket olyanná tegyük, akit majd Isten megment, végérvényesít. Hogy ez pontosan hogyan is fog történni, nem tudom: nem akarok találgatni, nem akarom magam mesékben ringatni, de azt sem hiszem, hogy a fantasztikus Isten kezét megkötné, ha én nem tudom logikusan elképzelni…

Anthony Bloom atya írja, hogy minden imádság előrevételezett utolsó ítélet: egyre igazabban látom Istent és önmagam. A színelátáskor sem egy abszolút más Istent fogunk látni, hanem az őszinte imádságban valamelyest már most igaz kapcsolatunk-képünk van az igaz Istenről. Miért mutatna most egészen mást? Amit Istenről tudunk, az tükör általi és homályos, de mégsem abszolút semmi, nem hazugság. Amit önmagunkról, az énünkről tudunk, az is részleges, még fejlődik, de amit tudunk, az nem semmi. Ha az imádságban őszintén Isten elé állok, akkor nagyjából sejtem, hogy ki vagyok, Isten előtt áll össze az énem. Nem gondolom, hogy a feltámadott énünk egy másik tudatállapot lenne: Isten miért hazudna földi imáimban? Mire lenne jó ez a történelmi színjáték mondjuk 80 évig, s totál más lenne Ő és én is?

Igazán holisztikus látást az imádság ad.

Aki imádkozik, nem dől be ideológiáknak, össze tudja rakni a résztudományok részigazságait, s soha nem feledi a misztériumot sem.


Bianka (Budapest)

Egy barátom nemrég bevallotta nekem, hogy a saját neméhez vonzódik. Icipici gyermekkorom óta ismerem, valahol már ezt én (is) tudtam róla. Az egyház nem “kedveli” a melegeket. Ugyanakkor Jézus azt mondta, szeresd felebarátodat, mint önmagadat? Természetesen emberi mivoltomnál fogva nem tudom nem szeretni ezt a kedves barátomat, nem tudok vele nem találkozni és nem beszélgetni őszintén. Viszont ez azt jelenti hogy bűnt követek el?

A homoszexualitás nehéz talány, biztosan sokat kell még kutatni a biológiai, de főleg a lélektani okait. Túl egyszerű címke, hogy az „egyház nem kedveli a melegeket” – akár mások, akár mi ragasztanánk magunkra. Az Egyház teológiai álláspontja világos, s ebben a tényleg zavaros kérdésben jó dolog az Egyház hivatalos álláspontjában bízni.

Az Egyház megkülönbözteti a homoszexuális hajlamot és aktust. Míg a hajlamról nem tehet az illető, az aktusról igen. A hajlam okainak feltárása napjainkban is zajlik: senki nem tárt még bizonyítékot arra, hogy ők így születtek volna, hogy ennek genetikai oka lenne. Számomra a legpontosabb megfogalmazás, hogy a homoszexualitás „elakadás a pszichoszexuális érés folyamán”. Elakadt, hogy igazán férfivá ill. nővé érjen. Ennek az elakadásnak nagyon sok és bonyolult lelki oka lehet, amiről a fejlődő gyerek valóban nem tehet. Neki ez nem bűne, inkább sebe. Sem az Egyházban, sem a világban az ilyen hajlam szerint nem szabad megbélyegezni senkit (Katekizmus 2358), attól ő még lehet igaz barát, jó mérnök vagy kiváló dekoratőr.

Más a homoszexuális aktus: az Egyház hivatalos tanítása szerint mindenféle szexuális aktus helye csak a házasságban van. Az Egyház nem ítél diszkriminatívan: ugyanúgy bűn a házasságon kívüli szexuális kapcsolat a diákoknak, az özvegyeknek, a cölibátusban élőknek, a házasságtöröknek, vagy éppen a homoszexuálisoknak. A szexualitás a házasságra való.

Az üdvösség feltételei, az erkölcs parancsai rájuk is ugyanúgy vonatkoznak.

A keresztény magatartást Krisztustól tanuljuk: téged szeretlek, a bűnödet (amiről tehetsz), azt nem. Tartani kell vele a baráti kapcsolatot, de nem támogatni semmilyen módon a bűnt. Azt sem kellene engedni, hogy csak a szexuális orientáció legyen a téma, vagy őt csak azzal azonosítsuk. A heteroszexuális ember is több, mint a szexuális orientációja. Nehéz az érintett családok, közösségek jó viselkedése is: azt mondanám, a bűnt nevezzük bűnnek (az aktust), világosan foglaljunk egyszer állást, de nem lehet mindig ez téma. A homoszexuális hajlammal küzdőknek van helyük az egyházi közösségben is, s áldozhatnak is (ha nem művelnek homoszexuális aktust). Az egyházi szolgálatról (papság) azonban lebeszéljük őket.

Hozzám is jár néhány ilyen hajlammal küzdő fiatal. Aki igazán küzd ezzel, nem szokott a felvonulásokon botrányokat okozni, hanem keresi, hogyan is éljen igaz szeretetben, mit kezdjen önmagával. Sokaknak nagy támasz lehet a vakon született ember története (Jn 9), ahol fő cél nem a múltbeli okok ilyen-olyan feltárása, hanem a jövő: akárhogyan is lett ilyen, „rajta is meg kell nyilvánulnia Isten művének, tetteinek”.

Azaz a cél: ő is igaz módon szeresse Istent, felebarátjait és önmagát, ő is Isten igaz szeretetének a képmása, ikonja legyen.

 

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

     

     

     

     

    A Papp válaszol!
    hirdetés

    Még nem érkezett hozzászólás