Mindannyian találkozunk a mindennapjaink során megterhelő helyzetekkel és olyanokkal is, amikor igencsak össze kell szednünk a bátorságunkat. Mit tehetek, ha gúzsba köt a félelem? Tudok-e építkezni egy igazán nagy megpróbáltatásból? Mitől függ, hogy valaki képes felülemelkedni, vagy megbénítja a félelem? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettek Al Ghaoui Hesnával, Prima Primissima és Kamera Hungária-díjas újságíró, szerző, filmkészítő, rezilienciatrénerrel a Rezíliencia Konferencián.
Életünk során nagyon sok olyan helyzetben találhatjuk magunkat, amikor eltölt minket a félelem és akár le is blokkolunk ennek hatására. Ez lehet nagyon egyszerű helyzet is, akár egy iskolai megmérettetés, vagy egy új élethelyzet, amelyben először vagyunk – ilyenkor teljesen természetes, hogy félünk vagy megjelennek negatívabb érzéseink. Sajnos az elmúlt néhány évben azt is tapasztaltuk, hogy társadalmi szinten is jöhetnek olyan élethelyzetek, amelyekre nagyon nem számítottunk, akár egy háborús helyzet, egy világjárvány vagy egy válság.
Te is számos olyan helyzetben találhattad magad az életed során, amikor a félelem elboríthatott, például amikor tudósításokat készítettél háborús területeken. Mi inspirált téged, hogy ilyen tevékenységet végezz, és hogyan hatott rád ott a félelem?
Igazából nem volt ez egy tudatos választás, hogy én veszélyes helyekre akarok járni, vagy háborús zónákba. Külpolitikai újságíróként kezdtem el dolgozni, aztán kerültem a televízióhoz, ahol a külpolitikai szerkesztő-riporter lettem, és amikor először lehetőségem adódott ilyen helyekre utazni, akkor nem is gondolkodtam, mert a kíváncsiság olyan erős volt bennem, hogy látni akarom azokat a dolgokat, amelyek most még aktuálpolitikának számítanak, de később történelmi jelentőségük lesz.
Tulajdonképpen ez a titka mindig, hogy legyen egy vágy bennünk, amely erősebb a félelemnél, hiszen a félelem is ott volt bennem, és nem is tudtam mit kezdeni azokkal a kérdésekkel, amikor hazajöttem egy-egy ilyen helyről, hogy én hogyhogy nem féltem. Mindig mondtam, hogy dehogynem, féltem, hát persze, hogy féltem egy háborús helyre elmenni. De volt egy célom, amely erősebb volt ennél, és akkor ilyenkor át tud billenni ez a mérleg, és ilyenkor vagyunk képesek a félelmet egyfajta hajtóerőként használni.
Úgyhogy én csak belecsúsztam ezekbe az élethelyzetekbe, és elkezdtem tudatosan megfigyelni egy idő után, hogy akkor én hogy vagyok a félelemmel, meg miért tudok jól operálni ezekben a helyzetekben. Mióta a nagyobb volumenű kríziseket is vizsgálom, találom meg az összefüggéseket, hogy ezek
pont azokat a rejtett erőforrásainkat, képességeinket hozzák felszínre, amelyekről nem feltétlenül tudunk a nyugodtabb időkben.
Ezek az amplitúdók ki tudnak nagyon lökni minket ebből a rutinzónából, amit biztonságnak hívunk, de közben pont ezek adnak lehetőséget, hogy a mélységekből megtaláljuk azokat az erőforrásokat, amelyek kihúznak minket az amplitúdó másik felére.
Mit gondolsz, hogyha a félelmedet definiálnod kellene, hogy az micsoda egyáltalán, neked mit jelent?
Szerintem az emberek fel sem ismerik, amikor félnek, mert annyira a szocializációnkkal együtt jár az, hogy nem szabad félni, hogy az valami nagyon rossz dolog, a gyávasággal egyenértékű. Arról nem szabad beszélni, azt el kell nyomni. Ezáltal az emberek megtanulják azt gyerekként, hogy amikor elindul ez a fajta félelmi válasz, azt el kell rejteni, le kell tagadni. Hiszen mit mondanak a szülők? „Egy nagyfiú már nem fél ettől, egy nagylánynak már nem szabad ettől tartania” – és ezáltal egészen pici kortól kezdve megtanuljuk azt, hogy magunkon se vegyük észre, ha félünk, hanem rögtön nyomjuk el, vagy dobjuk át valakire ezt a negatív érzést.
A félelem több szempontból nagyon hasznos. Azért van, hogy nagyobb erőkifejtésre legyünk képesek, hogy élesebben lássunk, hogy az agyunkban kialakuljon egy olyan fajta beszűkült, de nagyon hatékony mód, hogy meg tudjunk oldani egy helyzetet, és ne vonja el semmi a figyelmünket. Tehát mindez értünk van. Csak amikor azt tanuljuk meg, hogy mindaz, ami ezzel jár fiziológiailag, a remegés, a nehézlégzés, az valami szégyenteljes dolog, akkor az lesz a reakciónk, hogy ezt megpróbáljuk elnyomni.
Ott kéne kezdeni a félelemről való gondolkodást, hogy elkezdjük figyelni a testünket, hogy amikor valamitől félünk, amikor valami veszélyhelyzet van, akkor mit reagálunk? Elkezdjük ezt tudatosítani, és azt, hogy ezt nem kell szégyellni, ez értünk van, ezzel együtt kell dolgozni.
Számomra a félelem nem egy negatív érzés, hanem nagyon fontos funkciója annak, hogy nemcsak hogy életben maradjunk, hanem hogy helyzeteket meg tudjunk oldani.
Számomra a félelemnek az ellentétpárja nem a bátorság. Pont azért, mert szerintem nincsen bátorság félelem nélkül. Akkor vagyok bátor, ha félek valamitől, mégis megteszem azt, amit akarok. Nekem a félelem ellentétpárja a biztonság. Fontos, hogy megtaláljuk magunkban azokat a kulcsokat, azokat a megoldásokat, amelyek által a biztonságérzetünket megteremtjük.
Fotó: Facebook
Mit mondasz, én mit tehetek azért, hogy amikor a félelem ellep, akkor ne legyek saját magam ellensége, hogy mégis meg tudjam őrizni a józan eszemet?
Egy kulcsszó van: a tudatosság. Ezt már az unalomig lerágták, és azt hiszem, hogy minden mentális jólétet célzó program, gondolat, könyv ezt az üzenetet próbálja közvetíteni, hogy a tudatosság mindennek a kulcsa. De ez tényleg így van, nem lehet megúszni, hogy a tudatosságot valamilyen szinten beépítsük az életünkbe.
Mivel tudjuk beépíteni? Én azt szoktam erre javasolni, hogy először is vegyük észre, mit jelez a testünk, mindig egy nagyszerű iránytű, sokszor lassabban jut el bármi a tudatunkba, mint ahogy a testünk jelez. Vegyük észre, amikor ökölbe van szorítva a kezünk, összeszorítjuk az állkapcsunkat vagy felhúzzuk a vállunkat, behúzzuk a nyakunkat, meggörnyedünk, elindul egyfajta felszíni légzés. Mindez egyfajta prédatesttartás, amikor az agyunk azt érzi, hogy nem vagyunk biztonságban. Nagyon érdekes, hogy tudunk hatni egyébként fiziológiailag is magunkra azzal, hogy kihúzzuk ilyenkor magunkat, felszegjük a fejünket, és elkezdjük a hasi, mély légzést. Ez mind azt üzeni az agyunknak, hogy biztonságban vagyok.
Tehát amikor észreveszem azt, hogy benne vagyok egy ilyen helyzetben, hogy húz be egy spirál, akkor érdemes egy láthatatlan stop-gombot beépíteni, amelyet ilyenkor megnyomunk, hogy oké, stop. Mi az, ami most van? Mi ez a helyzet? Mit érzek, mi történik velem? Ha ezeket a kérdéseket feltesszük magunknak, akkor ítélkezőből megfigyelővé válunk. Ez ad lehetőséget arra, hogy ne egy azonnali ösztönös válaszreakciót adjunk dolgokra, ami sokszor teljesen ellentétes az értékrendünkkel. Így születnek olyan mondatok, amelyeket rögtön kimondunk, aztán már vissza is szívnánk, de nem tudjuk.
Kezdjünk el tudatosabban benne lenni a testünkben, a bőrünkben! Kezdjük el az érzéseinket megfigyelni, és vegyük észre, hogy nem vagyunk egyenlők az érzéseinkkel! Az érzések jönnek és mennek. Ha el akarjuk nyomni őket, akkor igazából kudarcot vallunk, és benne tudunk ragadni egy állapotban.
A negatívnak tartott érzések annyira jó indikátorok, annyi mindent tudnak mesélni arról, hogy akkor mi van velem most.
Honnan jön ez? Miről van szó? Vissza tudjuk adott esetben fejteni az okát, szóval ennél nagyobb ajándék szerintem nincs.
Fotó: Facebook
Mi a kulcsa a lelki ellenálló képességnek, azaz a rezilienciának, amelyet te magad is kutattál?
Egy nagyon fontos tévhitet érdemes eloszlatni a rezilienciával kapcsolatban: nagyon sokan azt gondolják, hogy a reziliens ember erős, mert minden helyzetben ellenáll. De a reziliencia valójában nem azt jelenti, hogy valaki erős, hanem hogy rugalmas, alkalmazkodóképes. Ő is ugyanúgy lesz a padlón, de képes átmenni a nehézségek minden szakaszán úgy, hogy közben megvannak a megfelelő eszközei ehhez, és ahhoz elég bátorsága, hogy meg is tudja élni azokat az érzéseket, amelyek ezekkel a helyzetekkel járnak. Majd miután átment ezeken, vissza tud jutni a nyugvó középpontba.
Amikor erős vagyok vagy erősnek akarom mutatni magam, az mindig az érzések és a gondolatok elnyomásával jár. És tudjuk, hogy amit el akarunk nyomni, az fog dominálni. Hogyha a rezilienciánkat akarjuk erősíteni, akkor nagyon fontos, hogy egyszerűen átéljünk minél több helyzetet kontrollvesztettségben. A biztonságérzetünket akkor látjuk garantálva, ha kiszámíthatóak a körülmények, ha minden rutinszerűen történik. Miközben ez egy hamis biztonságérzet, hiszen pont azt a lehetőséget veszem el magamtól, hogy kipróbáljam magam kontrollvesztett helyzetekben és megnézzem, hogyan reagálok és hogyan tudok megküzdeni.
Ha kudarcot szenvedünk vagy valami nem jól sikerül, az a legjobb sokszor, mert abból tanulunk a legtöbbet, hogy hol van még fejlesztenivaló, mire kell odafigyelni, hova kell a fókuszt tenni.
Tehát én azt mondom, hogy a rezilienciánkat úgy tudjuk leginkább fejleszteni, hogy minél több kontrollvesztett helyzetnek kitesszük magunkat, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenki menjen el háborúba vagy bungee jumpingolni, hanem olyan dolgokat csináljunk, amelyre valahol vágyunk, de mégis van benne valami olyan ijesztő, bizonytalanságot keltő dolog, ami miatt nem akarunk belevágni. Mikor jönnek ezek a gondolatok, vegyük észre, és mondjuk azt, hogy oké, akkor legfeljebb kudarcot vallok és tanulok belőle, és menjünk bele.
A másik, ami szintén nagyon fontos, a gondolataink fókuszálása. Sokszor hagyjuk, hogy egy negatív gondolat elterjedjen, és akkor hömpölygő áradatként elindul, miközben a veszélyhelyzet valahol a fantáziánkban van. Erre mondta egy jövőkutató, akit a félelemről interjúvoltam meg, hogy a szorongás a jövőbe kivetített, megfoghatatlan félelem. A fantázia részét kell kigyomlálni, mert attól lesz pusztító ereje, hogy nem tudok beleállni abba a helyzetbe. Hiszen a félelmi helyzetbe bele tudok állni. Fontos, hogy megtaláljuk, hogy ezt a fantáziát mi táplálja. Ebben tud segíteni az, hogy megtanuljuk a figyelmünket irányítani. Ehhez is tudatosnak kell lenni, hogy mikor észreveszem, hogy valami rossz dolog beindul egyfajta filmként a fejemben, akkor tudatosan erőfeszítést téve fókuszálom a figyelmemet valami olyan dologra, amit viszont tudok irányítani, ami adott esetben jó érzéssel tölt el, majd visszahúz a jelen pillanatba – hiszen a szorongás a jövőre vonatkozik.
Mikor traumán átesett emberekkel beszéltem és próbáltam leszűrni, hogy mik a közös faktorok azokban az emberekben, akik jelentős mértékű növekedést tudtak átélni az életük valamely területén egy trauma után, akkor érdekes közös faktor volt az, hogy nagyon tudatosan figyeltek a szokásaikra. Nem várták meg, hogy kedvük legyen azt tenni, amiről tudták, hogy támogatja a mentális egészségüket, hanem beépítették ezeket a szokásokat, és közben kigyomlálták a rossz szokásokat. Amikor jön egy nagy krízis, az gyakorlatilag legyalulja a rutincselekvéseinket és azt a fajta mókuskereket, amelyben élünk. Ilyenkor minden új alapokra helyeződik az életünkben. Ilyenkor akár tetszik, akár nem, kénytelenek vagyunk felülvizsgálni a korábbi cselekvési mintáinkat: ez egy remek lehetőség új cselekvés- és szokásminták kialakítására. Lehet élni a traumának és a krízisnek ezzel az áldásos hatásával.
hirdetés
