2023. 06. 30.

Halálomig szolgálni fogom a magyarságot – beszélgetés Varga Gyula egykori New Brunswick-i magyar iskolaigazgatóval

Gyuszi bácsit az Amerikai Magyar Iskolák Találkozóján ismerte meg Antal-Ferencz Ildikó tavaly ősszel. Késve érkezett, sötét öltönyben volt, és mélységes szomorúsággal, mégis őszinte hálával köszönte meg a New Brunswick-i magyar iskola 20 éves igazgatásáért kapott AMIT-díjat. Mint kiderült, felesége, a környék magyarsága által cserkészvezetőként közismert és szeretett Magdi temetéséről érkezett. Amikor a pünkösdi szentmise után leültek beszélgetni a templom alsó termében, kiderül: felesége halálának első évfordulója közeleg. Ildikó ezek után meg volt győződve arról, hogy nagyrészt feleségéről és családjáról fog mesélni, de végül annyira belemerült az Amerikába érkezés előtti-utáni, majd a magyar iskolával kapcsolatos történésekbe, hogy családjának rövid bemutatására is alig maradt idő – pedig kétségtelen, hogy a magyarságért folytatott harcban mindig is ők jelentették a fő motivációt.

Ahogy néhány előző riportalanyom, Gyuszi bácsi is alaposan felkészült a beszélgetésre; több háttéranyagot is hozott: egy régi családi fotót, elhunyt feleségéről szóló családi albumot, néhány magyar iskolai évkönyvet és néhány apró meglepetést, amelyekről én is csak búcsúzáskor szereztem tudomást. Elsőként a régi családi fotót vette kézbe, s bár azt ígérte, csak röviden mesél az Amerikába menekülés előtti évekről, végül egészen hosszan, elképesztő részletességgel és olyan élvezetesen tette, hogy eszembe sem jutott megállítani…

Magyarországon

Gyuszi bácsi édesapja, Varga Gyula János, a háború előtt jogot végzett, már csak az utolsó szigorlata hiányzott, amikor kitört a II. világháború és ő bevonult zászlós-híradós katonának. 1943. február elsején, Budapesten megszületett az első fiú, Gyula, majd 44. július 22-én kishúga, Gyöngyike. A németek visszavonulásakor az apa is menekült a részlegével, de tőrbe csalták és egy szovjet fogoly-gyűjtőtáborba került, ahol két évig volt fogságban. ’45-ben a család (a nyugalmazott ezredes anyai nagypapa, nagymama, a fiatal anya, a kisfiú és a kisbaba) elmenekültek Pestről a bombázások elől, és az volt a tervük, hogy útközben bevárják az apát, és együtt mennek Nyugatra, de nem így történt. Amikor megtudták, hogy fogságban van, nem mentek tovább, hanem visszatértek Budapestre, amikor már lehetett. Főorvos öccse három hétig ápolta a fogságból 47-ben halálos betegen, tífusszal hazatérő bátyját, aki végül életben maradt, de rengeteg szövődménnyel terhelten. „Talpraesett, nagyon okos, hat nyelven beszélő ember volt, így életünk ment tovább. Apám még Szibériában jelentkezett egy segédet kereső öreg órásmester mellé, aki kitanította, s amikor hazajött és nem kapott munkát, órássegéd-vizsgáját letéve dolgozott. Röviddel azután, még a ’40-es évek legvégén könyvelőként is levizsgázott, és a Patyolat Vállalat főkönyvelője lett. Közben, ’49. május másodikán megszületett kisöcsém, Zsolt. A Márvány utca 48.-ban laktunk.”

hirdetés

A környéken sok nyugállományban lévő katonatiszt élt, szülei a krisztinavárosi templomban házasodtak, őt is ott keresztelték, unokatestvérei a szemben lévő házban laktak, akikkel együtt rosszalkodtak a Böszörményi út és az Ugocsa utca sarkán, a mozi környékén. Édesanyja, Varga Gyuláné Bakai Klára – aki lánykorában az angolkisasszonyokhoz, majd kereskedelmi iskolába járt – akkoriban tisztviselőként dolgozott a XII. kerületi elöljáróság (ma önkormányzat) gazdasági osztályán. „Az első iskolám a Márvány utcai általános iskola volt; első tanítónőmet, Piroska nénit sosem felejtem el, sokat gyámolított engem. ’50-ben, a második osztály alatt telepítették ki a családunkat, ami meglepetésként érte a komoly beosztásban dolgozó szüleimet, de a katonatiszt felmenőknek és annak köszönhetően, hogy egyikük sem volt párttag, ők is csak 48 órát kaptak.” Az anyai nagyszülőkkel (Bakai Alfréd és Bakai Alfrédné Bakay Erzsébet) együtt Szikszóra kerültek (vonattal zárt kocsikban, majd több kilométer hosszú gyaloglással), ahol több mint két és fél évet töltöttek, a Nagy Imre-féle amnesztiáig. Gulybán József kulák földesgazda házának egyik szobájába tuszkolták be hetüket, a másikba egy négyfős család került, s mindezért az Amerikát is megjárt, de egyszerű gondolkodású gazda rájuk haragudott.

Fotó: Gyula szüleivel és testvéreivel

A harmadikos-negyedikes Gyula mindebből nem sokat érzett. Nagyszülei túl öregek voltak a munkához, így ők vigyáztak rájuk, míg édesanyjuk egy építkezésen dolgozott kőműves segédmunkásnőként, újabb várandósságának 7. hónapjáig. A szomszéd szobában lakó, mellette dolgozó Hegyi Gyuri próbált segíteni neki, de a koraszülött kisbaba öt hónapos korában kétoldali tüdőgyulladásban meghalt – pedig édesanyja még Budapestre is felcsempészte, de ott sem tudták megmenteni. (Ekkor megtudtam: Gyuszi bácsi sem első gyermeke volt szüleinek, a ’41-ben született bátyja, Csaba diftériában halt meg hat hónaposan.) Míg az édesanyának nagyon kemény fizikai munkát kellett végeznie, az édesapját közlegényként munkaszolgálatra hívták, de hamarosan irodába került, ahol könyvelést is végzett. A Rákosi rendszer ellentmondásosságát mutatja az is, hogy ezalatt levelet kapott a magyar kormánytól: tiszteletük jeléül felkérik népbírónak, aminek a munkaszolgálatra tekintettel „sajnálatos módon nem tudott eleget tenni”.

Amikor véget ért a kitelepítés, bárhova mehettek Szikszóról, csak Budapestre nem, így mivel nem volt sehol lakásuk, a család másfél évre szétszóródott: a nagyszülők a nagyobbik lányukhoz mentek, a szülők állást kaptak Budapesten, de nem lakhattak ott. Egy kis albérletet béreltek Budaörsön, ahol csak ketten fértek el. A tüdőbajos tulajdonos mellé amúgy sem szívesen vitték volna a gyerekeket, így Gyöngyike nagybátyjáéhoz került, a 12 éves Gyula pedig négy hónapig a nagyanyjával lakott egy Vas utcai cselédszobában. A hely szűknek bizonyult kettőjüknek, így végül a két fiú a nagymama és nővére (volt diakonissza nővérek) kapcsolatai révén a neszmélyi árvaházba került, amit néhány volt diakonissza nővér vezetett.

„Sok jó élményem van abból az időből, a Dunán egy kis szigeten volt a nővéreknek egy kis földje, oda jártak át azt megművelni, közben mi sokszor a Dunában pancsoltunk, egyszer majdnem bele is fulladtam. Az árvaház kecskéit kihajtottuk legelni. A közeli várrom vastag kőfala alatti barlangban sokat játszottunk a magunk faragta fakardokkal. Néha elmentünk szüretelni magunknak dinnyét, vagy friss tejes kukoricát loptunk és megsütöttük a tábortűznél. Nagyon szerettem olvasni, de a nővérek meglátták és elvették tőlem May Károly könyveit, és adtak helyette keresztény könyveket” – mesélte nevetve, majd elérzékenyülve így folytatta: ezek olyan idők voltak, hogy a nővérek sokszor nem tudták, mit adnak vacsorára a huszonvalahány gyermeknek, ilyenkor este hosszasan imádkoztak, hogy azzal is teljen az idő. Többször váratlanul megjelentek a falusiak, akiknek szintén nem sok mindenük volt, mégis hoztak nekik ennivalót. „Felnőtt fejjel visszagondolva: annak ellenére, hogy a kommunista hatalom, hogy bánt ezekkel a nővérekkel (és minden más szerzetessel), mégis vállalták ezeknek a gyerekeknek gondozását, nevelését. Ezek az asszonyok Magyarország hősei voltak.”

Másfél év után egyesült a család: a budaörsi Kőhegy oldalában, ahol a filoxéra kiölte a szőlőt, egy romos borospincében a szülei leválasztottak két szobát és oda beköltöztek. Nem volt víz, fűtés vagy WC, csak villany. A vízért fél kilométert kellett gyalogolni a városi artézi kútig. Építettek egy téglasparheltet, azon lehetett főzni, ha volt mivel és miből. Abban az időben nem lehetett tüzelőt kapni, a szülők nem tudtak napközben sorba állni barnaszénért, viszont a munkahelyükön volt fekete szén, onnan hozták aktatáskában haza. Gyula a budaörsi fiúiskolába járt, 6-7. osztályba, „keményfejű gyerekekkel, akik közül többen nem szerettek tanulni és őt, a pesti gyereket mindig meg akarták verni”. Viszont az iskola nagyon jó volt és a tudáséhes Gyula minden tárgyat nagyon szeretett. Még most is név szerint fel tudja sorolja kedves tanárait: Welényi történelemtanár még focizott velük, a háborús veterán énektanár szigorúan büntetett a hiányzó házi feladatokért, de nagyon jó kórust vezetett, és akkoriban tilos népdalokat is megtanított nekik. „Nyáron a szüleim Budapesten dolgoztak, mi pedig szabadjára voltunk engedve: csellengtünk a Kőhegyen, a lerombolt öreg templom alapjainál, az összetört szentek szobrai között. Ide a ’90-es években kápolnát építettek, amit pár éve unokaöcsémmel meglátogattam és örömmel nyugtáztam, hogy méltó helyre került. A borospince, ahol laktunk, már nem volt meg, de a telket megtaláltam. A helyükön luxusházak sorjáznak.”

A család ’56 tavaszán költözhetett vissza Budapestre. Az apai nagyapa, Varga János – volt kormánytanácsadó elvált a feleségétől, így a nagymama, Varga Jánosné, Molnár Mária egyedül nevelte fel a három fiát – átadta nekik Kékgolyó utcai lakásának egy szobáját, ahol egyébként második felesége, Biri néni lakott. Utóbbi érthető módon nem kedvelte a lakóit, de az idejét inkább az agárdi vityillójában töltő férje megfenyegette, hogy őt is kiteszi, ha nem hagyja békén fia családját. Gyula újra beiratkozott a Márvány utcai általános iskola 8. osztályába, el is kezdte, de kitört a forradalom. Apja kijárt tüntetni, de a harcokban nem vett részt, és a közel 14 éves fiút sem engedték ki az utcára; viszont többször állt sorba kenyérért, és ilyenkor előfordult, hogy orosz páncélos kocsi ment el mellettük és rájuk fogták a fegyvert. Volt, ahol bele is lőttek a sorban állókba, de őket nem bántották. A Déli pályaudvari csaták miatt az épületek össze voltak lőve, a vonatokból barikádokat építettek, egyszer ő is elcsellengett arra, hogy közelebbről megnézze. „Halottakat nem láttam, azokat elvitték, még az oroszokat is. De ami igazán érdekes, hogy akkor találkoztam utoljára az unokatestvéreimmel.” A szülők ugyanis beszéltek egymással, s míg a másik család kivárt, az ő szülei november elején eldöntötték, hogy elindulnak.

Tudták ugyanis, hogy az édesanyát előbb-utóbb előszedik, mert segített hozzáférni az irodai páncélszerkényben lévő káderlapokhoz – döbbenetes módon a kitelepítés előtti kódok nem változtak.

A háromgyermekes család vonattal utazott az apa rokonaihoz Bágyogszovátra, majd onnan a határtól 30 km-re lévő Csornára. Ott a rokonok elirányítottak egy falusi házba, amelynek pajtájában húzódtak meg, amíg a volt csempész összegyűjtötte a menekülteket és elindultak gyalog az éjszakában. Miután 20-22km-t gyalogoltak, egy zöld-paszományos civil egy levegőbe adott lövéssel megállította őket és elmondta nekik: az oroszok már elfoglalták a határt, és ők élessel lőnek. Nem ellenőrizte, csak visszafordította őket és ők visszagyalogoltak Csornára. Másnap újra indultak, ezúttal vonattal a határ közelébe. Leszálltak egy faluban, s miközben a szülők tanakodtak, apja meglátott egy peronon ácsorgó papot, akit – letesztelve, hogy nem ávós-e – latinul szólított meg, s mivel az illető latinul válaszolt, megkérdezte tőle, hogy lehet-e menekülni a határon. Tegnap még lehetett, de hogy ma is, nem tudni biztosan – jött a válasz, s a pap elirányította őket egy falubeli házhoz, ahol szintén egy volt csempész gyűjtögette a menekülteket. Aznap éjjel útnak is indultak. „Az is nagy kaland volt, mert már nagyon hideg volt, zúzmarás volt minden, a mélyszántásban nehezen lehetett bukdácsolni, különösen a 12 éves kishúgomnak, az öcsénket apánk vitte. Az mélyszántáson túli erdősávban a szervizúton már járt a határőrség, így kiscsoportosan kellett átfutnunk, amint elment az őrség. A következő erdőrészen huzalok voltak kifeszítve, az áramot kikapcsolták, de így sem volt könnyű a sötétben tapogatózva átbujkálni köztük, anyám egyszer majdnem fennakadt. Utána újabb mélyszántás és fél km múlva lesz egy sövénykert, az lesz a határ – mondta az irányító, aki már nem jött velünk tovább. Pár km-rel odébb a határőrség világítórakétákat lőtt ki a szántás felé, így ahányszor fellőttek, mindenki lehasalt és mozdulatlanul vártunk. Legalább tíz ilyen rakéta alatt jutottunk át, de utána nem találtuk a sövényt.”

A felnőttek tanakodtak, merre menjenek, mert tudták, hogy a határ kanyarog, így tévedésből akár vissza is sétálhatnak Magyarországra. Két falu látszott a távolban: az egyikben minden fény kékes-fehér, a másikban gyengébb sárga, ezért kiválasztották az előbbit. Amikor átmentek a határon, elbúcsúztak egymástól, de előtte elénekelték közösen a magyar himnuszt. Útközben már senkivel nem találkoztak, a falu határában álló első parasztházba bekopogtak. „Örök életre szóló élmény. Burgenlandi magyarok voltak, megetettek-megitattak, minket gyerekeket a saját ágyaikba fektettek, ilyen jó emberek voltak” – csuklott el a mesélő hang. Másnap regisztráltak az iskolaépületben; a Vöröskereszt az egyedülállókat lágerekbe irányította, őket viszont kisbusszal egy osztrák falucskába vitték, ahol egy mészárszékhez és vendéglőhöz kapcsolódó ház hatalmas szobájában kaptak ideiglenes szállást. „Nagyon kedvesek voltak, megszerették minket, a nagy bajuszú nagypapa kisöcsémet különösen megkedvelte.” Egy hónap múlva sikerült eldönteni a továbblépést is. Szóba jött Németország, mert a németül tökéletesen beszélő apa jelentkezett a Telefunken cégnél, akik tervezőmérnöki állást ajánlottak neki, illetve Amerika, ahol egy gimnáziumi barátja, Gerschtenberger Egon vállalta a szponzorációt. Végül az utóbbi mellett döntöttek, Németország túl közel volt az oroszokhoz.

Amerikában

December végén Innsbruckból Hamburgba vonatoztak, onnan egy kimustrált régi repülőgéppel folytatták útjukat. Gyuszi bácsi arra is emlékszik, hogy Izlandon leszálltak újratölteni – ott ismerte meg a Coca Colát – majd megérkeztek a McQuire katonai repülőtérre, ahonnan a Camp Kilmer amerikai katonai bázisra vitték őket. A keleti partra érkező bevándorlókat itt fogadták és osztották szét, a világháború óta elhagyatott barakkokat erre a célra kicsit kipofozva. „Minket már egy nap múlva kiadtak Egon bácsinak.

A négy sávos autópályától teljesen el voltam ájulva, hiszen otthon még autóval sem utaztam,

Ausztriában is csak egyszer egy kis VW bogárral. Phoenixville egy régi vasgyár-város volt Pennsylvania államban (Iron and Steel volt a gyár neve), ahol a legtöbb sorház az 1900-as évek elején vagy korábban épült – majdnem olyan volt, mint egy makett épületsor. Egon bácsiék is ilyenben laktak, mi a beépített padlásra kerültünk, míg ők a három gyerekükkel az emeleten laktak. Két héten belül továbbköltöztünk egy öreg bérlakásba, mert apu közben állást kapott Egon bácsi segítségével.” Először bekerült a kohókhoz, de azt nem bírta a gyenge fizikuma miatt, ezért az osztrák származású Fritz Theimer főmérnök (Egon bácsi jó barátja) felvette a mérnöki osztályra, mert abban az időben Németországból vásárolták a legmodernebb acélgyártó kohókat, így szükség volt a német rajzok lefordítására és az európai méretek átméretezésére. Jó pár évig ott dolgozott, közben gyorsan megtanult angolul. Később letette itt is a könyvelési vizsgát és anyagkönyvelő lett, viszont ’73-ban a gazdasági krach után őt is elküldték; akkor megint elkezdte az órásmesterséget és 79 éves koráig, haláláig ezzel foglalkozott, a könyvelői munkája mellett.

Felesége viszont nem volt ilyen nyelvtehetség, sosem tanult meg tökéletesen angolul, alkalmi munkákat végzett, például varrónőként dolgozott – így viszont biztosítva volt a magyar nyelv a családban, otthon mindig magyarul beszéltek. „Szüleimről még annyi szeretnék elmesélni, hogy apám mindenben tehetséges volt, fiatalon például festménykiállításon díjat nyert, és szobrászattal is foglalkozott. Anyám nagyon szerette a kerámiákat, ezért apám öntvényekből kiégette neki, ő pedig kidíszítette; még másokat is tanított erre. Apám Amerikában is festett, a lakásomban 6-8 festménye is van, mindenféle témában, például Hollókő; de Visky János és Benyovszky lófestményeit is le tudta másolni.” Amikor arról kérdeztem, hogyan érezték itt magukat, Gyuszi bácsi így válaszol: eleinte mindenki arra gondolt, jó lenne hazamenni, de azt is belátták, hogy ennek nincs realitása, s mire a már nem is remélt rendszerváltozás megtörtént, késő volt: életüket megalapozták, gyerekeik felnőttek, egyetemet végeztek, munkájuk volt, házasodtak – már nem volt visszaút.

Cserkészet

Gyula Pennsylvaniában járt gimnáziumba, majd a Drexel Egyetemen vegyészmérnöknek tanult. ’67-ben elkezdett dolgozni, egy vegyi kutató intézetben, de ez túl veszélyes volt, így váltott: a New Jersey állambeli Highland Parkban kapott állást egy magyar tulajdonú mérnöki irodában. New Brunswick-ba költözött és azonnal bekerült a helyi cserkészetbe. Ennek előzménye, hogy a pennsylvaniai cserkészetbe 16 évesen, a Pigniczky család hatására lépett be, tehát saját és nem szülei döntéséből. Pigniczky Kati is a Drexelre járt, egy évvel felette, és amikor hívására elment a Magyar Tanyára, ott ragadt.

„Pigniczkyék, Kati és Laci mindenkit beszerveztek, mert nagyon jól tudták kezelni a fiatalságot. Baráti hozzáállásuknak köszönhetően engem is teljesen beszippantott az a világ. Idővel Laci parancsnokhelyettese lettem, de még nem voltam segédtiszti táborban, és amikor végül ’68-ban idekerültem, Shlóder Miklós itteni parancsnok – aki a legjobb barátom lett –, elküldött tiszti táborba, ahol a legkiválóbb kiképzőktől tanultam: a KMCsSz alapító Bodnár Gábor, a KMCsSz vezető tisztje Némethy György, a Szent László templomban szolgáló Végvári Vazul ferences pap vagy Fischer Viktor, New York-i cserkészparancsnok. A ’60-as évek végétől mostanáig a KMCsSz vezetőségéből mindenkit jól ismerek és jó barátok vagyunk.” Gyula ’73-ban parancsnokhelyettes lett New Brunswick-on. ’78-ban a vezetők egy csoportja, Mihályfi Miklóssal (Dr. Horváth István feleségének édesapja) az élükön felkérték, vállalja el a hétvégi magyar iskola vezetését, amire igent mondott, arra hivatkozva, hogy a tiszti táborban arra tett fogadalmat, hogy mindent megtesz a magyarság és a magyar ifjúság érdekében.

Fotó: Gyula cserkésztáborban

Magyar iskola

’60-ban a Magyar Öregdiák Szövetség két osztályban 52 tanulóval szombati magyar iskolát indított a Rutgers Egyetemen Vecsey Dénes vezetésével. ’70-re Nagy Károly vezetése alatt már csak 10 tanulójuk volt, ’86-ban pedig megszűntek, mert elfogytak a gyerekek. Közben ’71-ben a Szent László Plébánia mindennapos amerikai iskolájának néhány osztályában is elindult a magyar tanítása fakultatív tantárgyként, ’73 nyarán pedig létrejött a katolikus egyház, a református egyház és a cserkészcsapatok védnöksége alatt a Magyar Szombati Iskola és Óvoda Társaság, 55 tanulóval és három tanítóval. Az iskolabizottság elnöke Nt Bertalan Imre lett, társelnöke P. Füzér Julián, igazgatója Sándor András, főtitkára Oláh Károly. A két magyar iskola az akkori emigrációs politikai válság következménye: az amerikai magyarok egy része együttműködött az akkori magyar kommunista kormány által támogatott Anyanyelvi Konferenciával, az antikommunista emigráció viszont ellenzett bármilyen együttműködést velük – így kettéváltak útjaik, és párhuzamosan működtek.

Gyuszi bácsi nagyon fontos lépésnek tartja a ’75-ben létrejött mindennapos Hétköznapi Óvodát is, amely Gergátz Sándorné nagymama javaslatára, Balla Károlyné Ági óvónő és Varga Gyuláné Magdi gazdasági vezető kezdeményezésére indult, hét 3-5 éves korú gyermekkel, köztük Gyula és Magdi első fiával, Gyuszival. A következő évben már 17 óvodásuk volt. Az óvoda ’94-ben szülői igény híján megszűnt, de Balla Károlyné lánya, Enikő és unokája, Réka vezetésével önálló intézményként újraindult, Aprókfalva Montessori Óvoda néven, és ma is működik a Gorondi család saját házában. A mindennapos óvoda kiemelt fontosságát az adta/adja, hogy nagyon jól megalapozta a gyermekek fejlődését és nevelését, és nemcsak a magyar nyelv miatt, hiszen Amerikában akkoriban nem nagyon tudták hogyan kell óvodát vezetni, míg a magyar óvónők képzett és tehetséges pedagógusok voltak. Ezen alapra jól tudott építeni a magyar iskola és a cserkészet is.

’78-ban a cserkészvezetőség azzal a céllal kereste meg őt, hogy minden emigráns politikától mentesen, vallásos és cserkészszellemben vezesse az iskolát (így például nem ítélték el, de nem is vettek részt az Anyanyelvi Konferencián). A cserkészszellem azt jelentette: élményeken és játékokon keresztül nevelni a gyermekekbe a magyarságot, emellett életre szóló életformát: magyarság- és kötelességtudatot nyújtani.

Amikor Varga Gyula átvette a vezetést, fiatalos lelkesedéssel teljesen átszervezte az iskolát: beléptette a KMCsSz tagságába, megszüntetve a társasági forma okozta komplikált adminisztrációt; és akkor nevezték át Széchenyi Magyar Iskolának is, amely nevet az intézmény a mai napig visel. Az iskolának eleinte a Magyar Református Egyház nyújtott helyet, míg az óvoda a Szent László plébánia Szilvafa utcai épületében működött. Később Kiss Máté atya jóvoltából az egész iskola átköltözhetett a Szent László mindennapos amerikai iskola tantermeibe; és ez a központosítás nagyon megkönnyítette az iskola irányítását. (A helyzet a ’2000-es években újra változott: megint több épületben zajlik az oktatás, sokat lazult az egyházakkal való kapcsolat is, viszont a cserkészettel a szoros együttműködés megmaradt, és ez a szervezeti háttér adja a folyamatos utánpótlást azóta is.)

Az iskolába öttől 14-16 éves korig jártak a diákok, kor és nyelvtudás szerint beosztva. A kölcsönkapott évkönyvekből kiderült: a ’78-as 95 fős gyermekszám a későbbiekben hullámzóan alakult, alapvetően folyamatosan csökkent, ’95-’96-ban például 40 főre. (Ma újra 100 fő körül vagy fölött van a létszám.)

A tanulók számának alakulását több tényező befolyásolja: a magyarországi politikai helyzet és az azzal összefüggően alakuló bevándorlás, a bevándorlók korfája és gyermekvállalási kedve, valamint elköteleződése gyermekeik nyelvtudása és magyar identitásának kialakítása, őrzése, fejlesztése iránt.

Fotó: Gyula cserkészekkel

Varga Gyula igazgatóként évi 30-32 szombaton az iskolával foglalkozott, elsősorban annak szervezési feladataival: felkészülés a beiratkozásokra, az ünnepségekre és évzárókra; helyszínek, tanárok és diákok biztosítása évente, pedagógus és szülői konferenciák szervezése, stb. Mint mesélte, igazgatásának 20 éve alatt sok változás történt: eleinte úgy kellett „összekapirgálni” a tananyagot, mert egyáltalán nem voltak tan- és segédanyagok: a magyarországi, kommunista szemléletű általános iskolai tankönyveket nem akarták használni, de idővel az Anyanyelvi Konferencia elkezdett szerkeszteni tankönyveket és sikerült rávenniük az otthoni pártirányítókat, hogy kihagyják belőle a „nemkívánatos részeket”. A rendszerváltás után már sokkal könnyebb volt magyar nyelvű tankönyvekhez jutni. Kezdetben a tanárok jó része Magyarországon tanult és gyakorlatot szerzett pedagógus volt, a tanári kar másik részét pedig a cserkészvezetők adták. A ’90-es évek közepére viszont egyre több tanító fáradt el és lépett ki, mert sok volt nekik az évi 30 alkalmas szombati tanítás, és többen voltak olyanok is, akiknek anyagi körülményeik miatt más szombati munkát kellett vállalniuk (a tanítóknak heti 50 dollár tiszteletdíjat adtak, míg az igazgató és a pénztáros díjazás nélkül végezte a munkáját). A tanítás folyamatosságát így majdnem minden évben elveszítették.

Varga Gyula 20 éve után friss energiával, kivételes tehetséggel és rendkívüli lelkesedéssel már az ifjabb generációt képviselő Balla Zsolt vette át a „kormányrudat”, mellette megújult és megfiatalodott a tanári kar is; új fenntartó testületet alkotott és sikeresen bevonta a többi szülőt is az iskola munkájába. Később átadta Gorondi Jánosnak, aki ugyancsak jó szervező képességével és vezetői tehetségével biztos kézzel irányította az intézményt. Idővel másod-, és harmadgenerációs magyar fiatalok is bekapcsolódtak a munkába, az iskola növendékei közül pedig egyre inkább kitűntek a cserkészvezetők, tanítók, irodalmi kör tagok, népzene- és néptánccsoport vezetők és tagok. „Egyre több növendék használja aktívan nyelvtudását, hogy az Óhazában folytassa egyetemi tanulmányait vagy vállaljon munkát. Egyre több itt született és felkészült fiatal állja meg a helyét az ottani környezetben is. Az amerikai magyar emigráció él és virul ma is. Ellentmondva minden statisztikának, továbbra is igényt tartunk új hazánkban a nemzeti kultúránkra, nyelvünkre és egyre szorosabb kapcsolatainkra az Óhazával” – olvasható a 2003-as évkönyvben (id. Varga Gyula szavai), amihez hozzátette: de mindehhez nagyon sokat kellett harcolni és ezt a harcot folytatni kell ma is. Ugyanis magyarul jól beszélő, közösségi szellemben nevelt, önfeláldozó, felelősségvállaló fiatalok nélkül nem lesz, aki átvegye a stafétabotot, amikor az öregek, az első generációsok már nem lesznek.

„A beolvadási folyamatot csak a közösség teljes összefogásával, munkájával és támogatásával tudjuk megakadályozni. Ezért hangsúlyoztam mindig, hogy a fiatalság nyelvi és kulturális nevelését mindenki tegye a saját érdekében is legfontosabb tennivalójává, és ne hagyják egy-két megszállott, túlterhelt, hősiesen kitartó és küzdő pedagógus vagy cserkészvezető vállain, hanem az egész közösség intézményesen vállalja, anyagilag támogassa és buzdítsa. Család, iskola, templom, cserkészet – vagyis a szülők, tanítók, papok és ifjúsági vezetők közös vállalása, együttes erőfeszítése lehet csak megmaradásunk biztosítéka gyermekeink és az összmagyarság érdekében.”

„A magyar iskola és a cserkészet menedéket jelentett; enélkül megölt volna engem itt a honvágy és emiatt már nem is mennék el innen; nekem itt van Magyarország” – idéztem szavait ezúttal egy tíz év korábbi, Pigniczky Réka által készített videóinterjúból, mire mosolyogva bólogatott és hozzátette: „Megmaradásunk hajtott engem, ahogy a legtöbb, a magyar közösségekért cselekvő amerikai magyart. Akár hiszi, akár nem, nekem már 14 évesen is az járt a fejemben, hogy magyar vagyok; ezért léptem be a cserkészetbe, ezért vállaltam később a magyar iskola vezetését, ezért honosítottam újra a magyar állampolgárságomat, ezért mondtam azt mind a két díjátadón – a tavalyi AMIT-díj előtt, 2012 márciusában megkaptam a Magyar Arany Érdemkeresztet: nem is érdemlem meg őket, hiszen csak a kötelességemet teljesítettem, és csak azért fogadtam el, mert remélem, hogy példát mutatok: folytassátok, amit elkezdtünk, mert nem akarunk elveszni. Cserkészfogadalmam életre szól: amíg élek, cserkész vagyok, halálomig szolgálom a magyarságot. Ezt 80 évesen már nem könnyű, és Magdikám csillaga is leszállt, de a gyermekeim és az unokáim folytatják.”

Fotó: Utolsó családi kép Magdi nénivel

Család

Gyermekeik számára nem is volt kérdés, hogy járnak-e magyar iskolába és cserkészetre. A magyar iskolában és a cserkészetben aktív szülők (Magdi néni például hat évig csapatparancsnok is volt) gyerekei közül Laci és Imre több évig voltak helyi csapatparancsnokok, sőt, első fiúk, Gyuszi felesége, a cserkészt tiszt és néptáncos Varga Chilla vezette is a csapatot hat évig; jelenleg is a csapat adminisztrátora. Gyuszi – aki most a Merck gyógyszergyár technológiai vezetője – ugyan nem volt csapatparancsnok, de öreg cserkészként és szülőként mindig mindenben segít a cserkészeknek. Ők a közelben élnek, két gyermekükkel: a 16 éves Lívia cserkész őrsvezető, tehetséges néptáncos, hegedül és katolikus lánygimnáziumba jár; Ádám 14 éves, ő is cserkész és néptáncos, ősztől ő is katolikus (fiú)gimnáziumba fog járni, nagyapja szerint kreativitása miatt kiváló őrsvezető lesz belőle. A család a Covid-járvány alatt egy évig Budapesten élt, az unokák ott jártak 6. és 8. osztályba – így nagyon fellendült a magyar nyelvtudásuk, és most még jobban kötődnek Magyarországhoz; ottani harmad unokatestvéreikkel, a Hajdú-Németh család ott élő tagjaival is szoros kapcsolatban vannak.

A Pricetonban lakó Laci, aki öt évig volt csapatparancsnok, de jelenleg nem aktív cserkész, míg a fiatalokkal jól bánó, piackutatással foglalkozó Imre most is nagyon aktív a KMCsSz-ben. Miután Syracuse-ba költözött második feleségéhez, a helyi feladatokat már nem tudta folytatni, de ma is az évente megrendezett Akadályverseny egyik szervezője, a vezetőképző (VK) tábor egyik parancsnoka és a következő, ezer fős Jubileumi (Jubi) tábor egyik vezetője. Legkisebb gyermekük, Ildikó az érettségi után Magyarországra utazott hat hónapra, de nyolc és fél évig maradt ott, közben a Közgázon piackutatást tanult és mesterdiplomát szerzett. Most egy francia cégnél piackutató, férjével és két kislányával, a két és fél éves Cilikével és a hat hónapos Evelinnel, édesapja mellett, a korábbi családi házban laknak. „A vejem amerikai, így a kisunokám gyönyörűen beszéli mindkét nyelvet. Ildikó mindig is a kislányom marad, egyik szemem mindig rajta volt és van – akkor is, amikor Magyarországon élt és vettem neki egy kis lakást, hogy normális körülmények között éljen; és akkor is, amikor úgy döntött, hogy idősebb kora ellenére is vállal gyermekeket. Közelségük kölcsönösen jó, mert közben ügyelnek rám, és amíg önellátó vagyok, igyekszem nekik mindenben segíteni.”

Magdi néniről nem is mertem kérdezni Gyuszi bácsit, mert szemmel láthatóan még nagyon fájdalmas róla beszélnie.A videóból viszont már tudtam: Magdi néni Sopronlövőn született, 1947. augusztus 25-én, és a New Brunswick-ra kerülő fiatal Gyula már ’69-ben „kinézte magának”, majd négy hónapos tartalékos katonai kiképzése után (amely alatt tízoldalas leveleket írt szerelmének), megkérte a kezét. ’70-ben Vazul atya adta őket össze, id. Hajdú-Németh Laci bácsi (aki Magdi néni első fokú unokatestvére és Gyuszi bácsi jó barátja) segített az előkészületekben.

Az „első igazi magyar lakodalmat” a Szent László Hallban tartották: 200 magyar vendéggel, néptánccsoportos fellépőkkel, gyertyás menyasszonytánccal, menyasszony lopással – ahogy kell.

Amikor ezt felidéztem neki, elmosolyodott: „Magdit mindenki ismerte és szerette, mindenkinek segített. Ő volt a család pótolhatatlan központja, éltetője, mint szív a testnek. A hitem erősödését is neki köszönhetem.”

Fotó: Magdi és Gyula eljegyzése

Templom

Először arra gondoltam, hogy ezzel arra akart utalni, hogy a magyar iskola és a cserkészet mellett a család és a templom is kulcseleme a magyarság túlélésének, de az interjú végén kiderült, hogy tévedtem. „E négy dolog kombinációja nélkül valóban nem tud megmaradni egy magyar kisebbség a diaszpórában – annak dacára, hogy ma nem bánt minket senki, de mi magunkat adjuk fel” – mondta, és szomorúan elmesélte: mindkét alkalommal, amikor komolyan harcolni kellett a magyar papért és templomért, éppen ő volt az egyházközségi tanács elnöke. „Az én fejemre zúdult ez a megrendítő és lelkileg is nehéz küzdelem, amikor a saját egyházadon belül kell harcolni a saját templomodért és saját megmaradásodért.” Először akkor volt erre szükség, amikor Kiss Máté atyát elhelyezték.

Amikor a ferences rendi amerikai magyar küldöttséget a rendszerváltás után megszüntették, felajánlották nekik: hazamennek vagy maradnak és bejelentkeznek az amerikai szerzetesrendbe. Máté atya elvállata, hogy marad és belép, de a püspöke egy idő után elhelyezte és a Szent László plébánia magyar pap nélkül maradt. „A ferences rend tartományfőnökével és a megyéspüspökkel csatáztunk, és annyi elértünk, hogy ide került Kapisztrán atya. Ő gyermekkorában még jól tudott magyarul, de belépve az itteni ferences rendbe, magyarja megkopott: magyarul misézett, de angolul prédikált, viszont kiváló pap volt, aki nálunk jött rá, mennyire nagy szükség van itt egy magyar papra.” A második küzdelem akkor zajlott, amikor őt elhelyezték és összevonták a három plébániát – ez nemcsak itt, hanem Amerika-szerte zajlott és végzetesen érintette a New York-i és a clevelandi magyar plébániákat is. „Hajdú-Németh Lacival elmentünk a püspök gyűléseire, felszólaltunk, egyszer majdnem ki is dobtak emiatt, nem örültek nekünk. Amikor a püspök dekrétumba adta az összevonást, fellebbeztünk, először a papi kongregációhoz, annak elutasítása után a római katolikus egyház felsőbb jogi bíróságához, az is elutasították. Mindez nagyon sok munkával, sok csalódással járt és kb. 10-15 ezer dollárunkba került…”

Személyes hitével kapcsolatban elárulta: hosszú utat járt be, mert fiatalkorában nem sokat foglalkozott a saját hitével; mindig is járt templomba, hitt Istenben, gyermekeit katolikus szellemben és az egyház kötelékében nevelte, de nem volt „egy imádkozó ember”.

Idővel viszont egyre fontosabb lett számára a hit, különösen amikor a gyerekeinek kellett átadni,

és különösen amikor azt megtapasztalta, hogy a cserkészetből és a magyar iskolából folyamatosan kikopik a hitélet – mert a szülők nem viszik el gyerekeiket a templomba. „A szülők nem vallásosak és ezért nem értik meg, hogy ha eljárnának a templomba, idővel kötődni tudnának a hitükhöz, de ha ezt nem is teszik meg magukért, legalább a gyerekeiktől ne vennék el…”

Ekkor hosszan elhallgatott, és én majdnem búcsúzkodni kezdtem – feladva, hogy megértsem a feleségével és hite erősödésével kapcsolatos korábbi gondolatát –, amikor Gyuszi bácsi szeme váratlanul elpárásodott: „Az én életemben az igazi hitben való elmélyülés most van; a feleségem halála óta, amióta ezt a drága asszonyt, akit annyira szerettem, egy pillanat alatt elvesztettem. Magdikám segítőkészségét tökéletesen tükrözi élete utolsó napja is: már reggel 8-kor segítséget kért tőle egy hölgy valami gyógyszerrendelés miatt. Magdi felhívta a orvost, a biztosítótársaságot, a gyógyszercéget és 45 perc alatt elintézte. Utána fodrászhoz sietett, mert délutánra vendégeket vártunk. Szép frizurával és ápolt körmökkel jött haza, az autóját kitisztíttatta, bevásárolt. Otthon elkezdte főzni a család kedvenc tyúkhúslevesét (Mama-levesnek hívták a kicsik), és öt óra tájban kiszólt: <Gyuszi, gyere be, mert kész a leves!>. Bejöttem a kertből, ahol addig szöszmötöltem, de mielőtt a konyhába mentem volna, leültem a nappaliban, és pár perc múlva irgalmatlan puffanást hallottam. Odasiettem; ott feküdt a földön és már többé nem volt magánál. Úgy érte, mint a villámcsapás… Mindketten orvosi kezelés alatt álltunk, de nekem volt gyengébb a szívem, pacemakerem is van, ezért azt hittem, én leszek az, aki hamarabb elmegy, 79 évesen amúgyis én vagyok a soron, ő akkor még 75 sem volt, és mindig olyan aktív volt… Ezt nagyon nehéz feldolgozni… Mennyi mindent szerettem volna még elmondani neki és vele együtt csinálni… Nemrég költöztünk és kezdünk új életet az új házban… Legkisebb unokáját és Imre fiunk esküvőjét sem láthatta… Még most is nagyon nehéz.

De ami erőt ad: a hitem megerősödött, mert arra gondolok, hogy bár nekem ez egy nagy tragédia és irgalmatlan hiány, de hozzá milyen jó volt a Jóisten: észrevétlenül vitték el az Angyalok – ennél jobbat én sem kívánhatnék neki.”

Fotó: Gyula Magdival

Újabb hosszú csend következett, melyből Gyuszi bácsi tért magához először, elővette meglepetéseités felolvasta őket. Engedélyével megmutatom a kedves Olvasónak is – aki eddig kitartott, megérdemli őket:

 

Ma reggel

Ma reggel váratlanul, megfogtad a kezem.

Ujjaid bársonyát éreztem ujjamon,

Majd két kezeddel közre fogva,

Borostás arcomon éreztem

Simogató, gyengéd érintésedet,

Mint ahogy szoktad.

Csaj egy pillanatra,

De itt voltál mellettem,

Talán most először azóta,

Mióta elmentél,

És nem vagy már velem.

 

*

Fehér menyegzőben

Az angyalok ma, ünnepélyesen,

Fehér port hintettek a sírodra

Menyasszonyi fátyolban

Ragyogsz megint fenségesen,

Akár mint akkor is,

Ott az oltár előtt velem.

 

Ötvenhárom évet voltál velem,

De most az első év nélküled,

Oly nagyon nehéz volt nekem.

Nélküled élni tovább egyedül,

Nehezebb mint képzeltem.

Nélküled fáj minden érzelem.

 

Fehér virágot hoztam most neked,

Mint te akkor, szűz fehéren adtál,

S csak nekem virágoztál életedben,

Örök szerelmed hordozom velem.

Ebben a fehér, hideg zúzmarás télben

Most is velem vagy, egyetlen életem.

 

 *

Az utolsó magyar misén

Sírtam, és sirattam az elnémítottak dalát.

Öleltem a templom érdes falát.

Hideg szürkeségét kívántam arcomon,

Mert égett a durva sérelemtől.

S míg a nap fényében ragyogva minden ablakon

A Magyar Szentek néma sorfala állt körül,

Sírtam mert itt a saját templomunkban is

Magyarnak lenn bűn,

S egy borzalmas gondolat kerülgetett:

Hát megint hazátlan lettem s kivetett?

És sírtam. Sírtam a gyalázaton,

Mely engem korábban a Szentélyben ért.

sírtam a rajtunk megint végrehajtott

„Takarod te aljas magyar”-ért.

(1995. augusztus 22., Varga Gyula, New Brunswick)

 

Antal-Ferencz Ildikó

Interjú
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás