Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa vasárnap esti írásában ezúttal az önismeretről – és annak egyik módjáról értekezik.
„A művészetnek az a legfőbb célja (már ha létezik művészet és van is célja), hogy kinyilvánítsa, kimondja az igazságot az emberi lélekről. Olyan titkokat mondjon ki, melyeket nem lehet közönséges szavakkal kifejezni. Innen ered a művészet. A művészet mikroszkóp, melyet a művész tulajdon lelkének titkaira irányít, és megmutatja az embereknek ezeket a mindenki számára közös titkokat.”
Tolsztoj, Napló 397.
Ma a könyvesboltokba belépve aránytalanul duzzadnak az önismereti pszichológiai könyvek. Az önismeret vitathatatlanul fontos, senki ne legyintsen rá. Mégis az aránytalanság szemet szúró: mi lehet az oka? Talán a modern ember ennyire bizonytalan önmagában? Talán ez az állandó öndiagnózis az Istentől eltávolodott ember ügyeskedése, mintha neki magának kellene önmagát élesíteni, hogy hatékony legyen? Szerintem annak is a jele, hogy a mai ember elfeledi az önismeret más forrásait. A korábbi évszázadokban, amikor nem is létezett a pszichológia nagyszerű tudománya, honnan merítettek az emberek önismeretet – hiszen éltek, működtek, alkottak? Tolsztoj felmutat egyet: a művészetekből.
hirdetés
Fotó: Dreamstime
A művész hivatása, hogy a művészet mikroszkópját a saját lelke felé irányítsa, s olyan igazságokat közöljön, mely mindannyiunkra érvényes. A jó műalkotás így nem egyszerűen a művész exhibicionista önkifejezése, hanem mindannyiunk lelke titkainak a szépséges feltárása. Az idén különösen ünnepelt Petőfi Tolsztojhoz csatlakozva magasra emeli az igazi művészek hivatását, s egyben óv az önjelölt művészecskék olcsó stílusú magamutogatásától (és azok követésétől):
„Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.”
(A XIX. század költői)
Az igazi művészek önmaguk lelkének mélyébe pillantva olyan titkokat, igazságokat sejtenek meg, melyek mindannyiunk lelkében közösek, ráadásul ezt képesek a misztériumhoz méltó stílusban előadni. Így válnak a nagy művek az önismeret kimeríthetetlen és gyönyörködtető forrásaivá. A mai modern önismeretben mintha sokat keresnénk a rosszat, a gyerekkori sebeinket (Freud), az árnyékszemélyiségünket (Jung), vagy régi bűnöket, szörnyeket, lappangó negatív hatásokat.
A művészetek mindezeket nem elhallgatva mégis képesek az embert fölemelni, képesek az emberi lélek csodálatos és nemes szépségeit is bemutatni.
A jó műalkotás előtt (még ha éppen a sebzettséget is ábrázolja, s magamra ismerek benne), akkor sem egy szerencsétlenségnek vagy betegesnek érzem magam, hanem valamiképpen felemeltnek, a saját drámámban nemesnek. Nemcsak egy száraz tudományos önismereti diagnózist kapok, hanem tágabb horizontot, vigasztalást, fényt. Így a mai embernek is nélkülözhetetlenül találkoznia kell azon igazi műalkotásokkal, melyekből évszázadokon át merítettek önismeretet, és attól többet is a korábbi generációk sorai.
Persze a nagy kérdés, hogy kiket is vegyünk elő? A modern világ nagy sansza és buktatója is, hogy képesek vagyunk a Föld minden gazdagságát technikai eszközeinkkel megidézni. Tetszésünk szerint letölthetjük a pazar kultúrák festményeit, saját zenelejátszási listát állíthatunk össze, virtuálisan bejárhatunk távoli épületeket, bármennyi költő műveit tárolhatjuk a telefonunkon. Ennek értéke a gazdagság: amit a Lélek ihletett a tér -idő bármely pontján, az nem idegen tőlem, abból az én lelkem is meríthet.
Ám ennek buktatója a saját ízlés szerinti válogatás. A saját ízlés kiszolgálásában évekig tudunk tespedni, mindig lesz muníció. Ám aki csak a saját ízlése szerintit olvassa, hallgatja, szemléli, az nem fog nőni. Elő kell venni olyan nagy műveket és művészeket, akik talán nehezek, de ők képesek igazán emelni. Verdinek hihetetlen emberismerő képessége volt: az operái az emberi lélek szép és drámai önismereti útjai. Tolsztojt olvasva mindig elképed az ember: honnan tudja ennyire pontosan, mit is érez egy fiatal nő vagy éppen harcoló katona? El Greco képein az elnyújtott és selyemszerű ecsetvonások a kegyelemtől megérinttetésünket szemléltetik. Gaudi kőbe írta lelkének titkait, épületei egyetlen ember belső lelki szépségének kivetülései. Shakespeare komédiás mosolya mögött komplett pszichológia rejtőzik. És József Attila egyetlen merész képe képes azt kifejezni, amit hosszú ideig hordva a lelkünkben magunk nem tudtunk megfogalmazni.
A nagy művek és művészek már vizsgáztak. Nem kellene csak a saját ízlésünket kiszolgálni, s nem kellene csak a pszichológiánál önismeretet keresni. Lelkünk nemes titkairól hadd szóljanak nemes megfogalmazások is.
Papp Miklós
hirdetés
