2022. 10. 25.

Isten egyszerre hív és küld bennünket – Nagy Bálint jezsuita atya

„Emberi lényként úgy vagyunk megalkotva, hogy akkor vagyunk jól, hogyha szeretünk, ez a kiindulópont” – mondta Nagy Bálint jezsuita atya a Montserrat vlog legújabb adásában. Fontos témákat érintettek a beszélgetésben Janka György jezsuita öregdiákkal, többek között azt, hogy mit tegyünk a talentumainkkal, miből merítsünk az utunkon, miért éri meg kilépni a biztonságos komfortzónánkból és elindulni arra, amerre Isten hív.

Isten egyszerre hív és küld is bennünket, ezt vetette fel Nevelős Gábor, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium új rektora is az előző adásban. Ez a gyakorlatban mit jelent?

A komfortzóna szinte egyenlő a biztonsággal: amikor én komfortzónában vagyok, akkor biztonságban vagyok, amikor komfortzónán kívül, akkor pedig a bizonytalanban. A biztonságra szükség van ahhoz, hogy ott kint, a határaimat átlépve is megtaláljam ezt a belső biztonságot. Nagyon sok ilyen új helyzet van az életünkben, újra meg újra. És ahhoz, hogy tudjunk lépni, szükséges ez a biztonságtapasztalat Istennel.

Tudsz mondani az elmúlt időszakodból konkrét példát, amikor komfortzónán kívül voltál, ami kicsit akár kellemetlen volt, vagy úgy érezted, hogy ehhez nagyobbat kellett lépned?

A legutóbbi komfortzónámon túllépés az volt, mikor elvonultam egyedül tíz napra egy szőlőbe imádkozni meg olvasni. Tényleg nagyon akartam pihenni, de túlaggódtam. Dupla annyi ételt, ruhát, könyvet vittem magammal, mint amennyire szükségem lett volna. Tudtam, hogy ennyi időm van, nagyon fel akartam töltődni. Majdnem egy hét kellett ahhoz, míg eszembe jutott a szőlőtő-szőlővessző példázat, mikor Jézus mondja, hogy „aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (János 15:5) Sok idő kellett, hogy elkezdjek belül tényleg bízni, megnyugodni, átadni magam Istennek. 

Ha a komfortzónán kívüli állapotról beszélünk, az sokszor aszketikusnak, akár önsanyargatónak hangzik. Ennek nagyon nehezen látjuk az értelmét így 2022-ben. Te mit gondolsz erről?

Szerintem mindnyájunknak van erről tapasztalata. Ha ember vagy, akkor már átlépted a határaidat, és vállaltál magadra szenvedést. Minden növekedés – legyen az fizikai, lelki vagy szellemi – szenvedéssel jár. Ha fizikai növekedésről van szó, például nyújtasz, az fáj, mégis megteszed, mert tudod, hogy ezzel a mozgástered nő és lazábbá válik a tested. Szellemi növekedés mondjuk a tanulás, az is fáj. Ha tanulni akarsz, akkor időt szánsz rá, erőfeszítést teszel érte, lemondasz másról – ez nem egyszerű. Ugyanúgy lelki értelemben is: akár az emberekkel, akár az Istennel, de

minden jó kapcsolatban munka van.

Áldozatot hozol másokért. Az egyházi szent idők is ilyenek: például advent, nagyböjt. Vállalunk valami ürességet, valami fájdalmat, lemondást azért, hogy teret teremtsünk annak, aki betölti ezt az ürességet.

Nagyon sokszor futunk bele abba a helyzetbe, hogy vannak nagyon erős belső vágyaink, hogy szeretnénk valamit csinálni, de ezek lehet, hogy nem mindig összeegyeztethetők a talentumainkkal. Tegyük fel, hogy van egy srác, aki nagyon  szeretne megtanulni gitározni, de pocsék a ritmusérzéke, igazából botfüle is van. Ezt érdemes erőltetni?

Mielőtt még válaszolnánk erre, szívesen megkérdezném az illetőt, hogy miért vágysz ennyire arra, hogy gitározz? Mire vágysz igazán? Mert lehet, hogy meg tudná fogalmazni, hogy igazából arra vágyik, hogy örömöt okozzon a fiataloknak, mikor zenét tanít. Vagy igazából nagyon szeretne a figyelem középpontjában lenni egy társaságban. Ha ezeket lehet látni, akkor a kérdés az, hogy tényleg a gitár lesz a legjobb ehhez, vagy van más módja? Az is látszik egyébként, hogy a nagyon tehetségesek nem biztos, hogy profikká válnak. Az igazán nagyok általában közepes tehetségűek, de nagyon szorgalmasak.

Nem azt kell néznünk, hogy zseni vagyok-e vagy nem, hanem hogy vannak-e adottságaim, és azokhoz odateszem-e magam.

Tegyük azokba a területekbe a munkát, amelyek tényleg örömet okoznak, amelyekben tényleg növekszünk, amelyek megmozgatják az igazi talentumainkat.

Azért az ember egy idő után rájön, hogy miben jó, mihez van affinitása és mire hívja őt az élet. De sokakban megszólal az a hang, hogy az ő cselekedeteinek annyira nincs hatása, nincs is értelme az egésznek. Mivel biztatnád őket; mégis miért éri meg menni, kilépni a komfortzónából, elvégezni egy küldetést?

Emberi lényként mi úgy vagyunk megalkotva, hogy

akkor vagyunk jól, hogyha szeretünk.

Mi az Isten jelenlétében akarunk lenni és Vele együtt akarunk másokat szolgálni. Ennek a formáját keressük. Tehát amikor arról beszélgetünk, hogy tegyük vagy ne tegyük, akkor az a kérdés, hogy szeretsz-e? Oda mersz-e lépni valakihez? Megbocsátasz-e? Adsz-e időt a nagyszüleidnek? Adsz-e időt a munkatársadnak, aki nincs jól? Vagy nem így élsz, hanem magad körül forogsz. Én, én, én, nekem, nekem.

Ezekben a küldetésekben nemcsak sikereket, hanem kudarcokat is meg tudunk tapasztalni. Szerinted mire tanít bennünket a kudarc?

Nagy irgalmat kéne megszavaznunk egymásnak, meg magunknak is, akik úton vagyunk és tanulunk – ebben mindig benne van a hibázás is. Merni kell belemenni, beleállni az életünkbe: akik tanulunk, akik el tudunk rontani dolgokat, akik tudunk hibázni, tudunk bűnt elkövetni, de nem a hibák vagy a bűnök határoznak meg minket. Nem kell tragédiáknak történnie az életünkben ahhoz, hogy tanuljunk mások hibáiból, a sajátjainkból, de a haladáshoz arra van szükség, hogy beletegyük magunkat.

 

A teljes adást itt megnézheted:

Borítókép - Fotó: YouTube- Montserrat vlog
Szemle
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás