2022. 04. 15.

„Ami a szenvedések után jön, az sokkal több és jobb, mint amit el tudunk képzelni” – interjú Márkus Tamás András református lelkésszel

A világban a teljes megkeményedés és erkölcsi nihil, az egyházon belül pedig a hittől való elszakadás egyre gyakoribb lesz – fogalmazott a 777-nek adott interjújában Márkus Tamás András református lelkipásztor, teológus. Az Evangelikál Csoport Egyesület elnökével beszélgettünk a kereszténység és a politika viszonyáról, a személyes kapcsolatok jelentőségéről, a fiatalok megszólításáról és arról, mit hagynak ki rendszeresen a húsvéti igehirdetésekből.

A választások után talán még nagyobbnak érezzük a megosztottságot az országban, mintha növekedtek volna a szakadékok az emberek között. Hogyan tudnánk mégis egységben élni – ha nem is az egész magyar társadalom, legalább mi, keresztények?

Minden oldalról halljuk, hogy nagy a megosztottság, és hogy ez mennyire rossz, de én úgy látom, hogy a politikai polarizáltság mögött van egy értékbeli polarizáltság is. Régebben a pártok között leginkább szakpolitikai kérdésekben volt különbség, de ma már a Biblia üzenetéhez szervesen hozzátartozó, alapvető különbségek is megjelennek. Például arról, hogy mi a házasság, milyen kapcsolati formák legitimek, vagy kik fogadhatnak örökbe gyereket, mit jelent a nő és a férfi. A teremtettségi evidenciák is pártpolitikai programok részévé lettek. Teljesen természetes, hogy ez megosztottsághoz vezet. Én azért vagyok szomorú, mert egyes keresztények nem azt csinálták a mostani kampányban sem, hogy ragaszkodtak a bibliai alapértékekhez és eszerint választották meg, hogy kire szavaznak (még ha nem is értettek egyet az adott párt minden megmozdulásával), hanem erősebb volt a pártpolitikai identitásuk, ezért kompromisszumot kötöttek – a Biblia üzenetének kárára. Fontos lenne, hogy a gyökéridentitásunk az legyen, hogy keresztények vagyunk, vagyis Krisztus-követők, mindegy, milyen címkét vagy bélyeget ragasztanak ránk. Akkor maradna közös alap egy jobb- és egy baloldali keresztény között, ha mindkét oldal merné erős kritikával illetni a saját maga által preferált pártot, és a legkisebb közös többszöröst megtalálnánk. Nyilván gondolhatjuk – ez teljesen természetes –, hogy az egyik párt programja jobb, mint a másiké, az egyik párt vezetői szimpatikusabbak, mint a másik párt vezetői, de akármilyen is a politikai elkötelezettségünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy egyik csoportosulás sem tökéletes, mint ahogy mi sem vagyunk azok – hiszen nincs tökéletes ember. Az egységhez tehát tényleg önvizsgálatot kéne tartani mindkét oldalnak, és egyszerűen a Krisztushoz való egységet választani a fanatikus párthűség helyett. Be kell látnunk azt is, hogy mindannyian bűnösök vagyunk és kegyelemre van szükségünk. Illetve érdemes elgondolkoznunk azon is, hogy az evangélium maga, a Szentírás üzenete miért nem érdekel és mozgat meg annyira, mint a pártpolitikai témák – hogyan történhet meg, hogy sokkal többet gondolkozom és beszélek az utóbbiról, mint az előbbiről. Miért van ez vajon? 

A politikai megosztottság mellett beszélhetünk a felekezetek közötti megosztottságról is, vagy ez változott az elmúlt években? 

A körülöttünk lévő világban a hagyományos értékek megváltoznak és néha már egészen abszurd dolgok történnek – nemcsak egyházon kívül, hanem belül is -, amelyek teljesen szembemennek az évezredes meggyőződéseinkkel és a keresztény hit alappilléreit igyekeznek lerombolni. Azt látom, hogy minden közösségen belül a Biblia igazságaihoz ragaszkodó hithű keresztények összezárnak: ez a valódi ökumené. A külső támadások miatt így lesz belső egység, ami persze nem azt jelenti, hogy ne lennének már teológiai, illetve azok mentén felekezeti különbségek, csak azt, hogy ezek másodlagossá válnak.

Nemrég rendezte meg az Evangelikál Csoport A biblikus családkép című konferenciát, amelyen szintén több felekezet együtt vett részt. Hogy látod, valóban védelemre szorul a biblikus családmodell?

Abszolút. Elég megnézni néhány nyugat-európai katolikus hivatalviselő döntéseit vagy a mainstream protestáns egyházakat, amelyek teljesen abszurd dolgokat engednek meg maguknak, és a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők már egyházi közösségnek. Sokan ironizálnak azon, hogy miért van egyáltalán szükség hitvédelemre. De mi nem Istent akarjuk megvédeni, hanem az egyháztagok üdvösségét szavatolni és a tanítások tisztaságát megőrizni. Ez a mi felelősségünk, ezt ránk bízta az Úr. Bármire legyinthetünk és mondhatjuk, hogy a mindenható Isten majd elrendezi a maga eszközeivel, de látnunk kell, hogy Istennek mi vagyunk az „eszközei”, erre hívott el minket. Hitvallásunk szerint Krisztus evangéliumát tisztán kell hirdetnünk, a sákramentumokat az Úr rendelése szerint kell kiszolgáltatnunk, és élnünk kell az egyházfegyelemmel, amelynek egyértelműen része a tanfegyelem. Ez ránk van bízva, nem szabad kegyeskedő frázisokkal hárítani ebbéli felelősségünket. Visszatérve a kérdésre: nagy eredménye a konferenciának, hogy egyházi vezetők együtt kiálltak a biblikus családkép mellett, ez már nyílt állásfoglalás. 

Tud a személyes találkozás is megerősítő lenni, hogy kiálljunk az igazság mellett? 

Igen, ilyenkor látjuk, hogy valójában sokan vagyunk. A közösségi médiából azt szűrhetjük le, hogy mindent eláraszt a progresszió, a nyugat-európai egyházak meghajolnak ennek, és alig maradtunk néhányan. Azonban a közösségi média torzít, sokan vagyunk, az egyházi vezetőink mellettünk állnak, és nem kell félnünk. 

Te hogyan készülsz a húsvétra, mi az, amit ilyenkor – lelkészként vagy akár magánemberként – tudatosítasz  magadban?

Én a világjárvány hatásait eléggé megéreztem magamon fizikailag és lelkileg is, és az is nagyon megrendített, hogy mennyi felebarátunk és hittestvérünk hagyott itt minket a Covid miatt. Folyamatosan szembesülnünk kellett az elmúlt időszakban a betegségekkel és a halállal. Aztán jött a háború, folyamatosan figyeljük a híreket pattanásig feszült hangulatban, és azt lehet észrevenni, hogy elfáradtunk ezekben. Sokan már igyekszünk egy buborékot kialakítani magunk körül és nem minden információt befogadni.  Én ilyen állapotban érkeztem most ehhez a húsvéti ünnepkörhöz. Meg kell látnunk, hogy a történelem legszörnyűbb eseménye, amely mindezeknél fájdalmasabb, az Krisztus kereszthalála. Ám paradox módon mégis ez a legörömtelibb. Látjuk, hogy az élet legmélyebb pontja lesz a legdicsőségesebb, és ezen végig kell menni, nem tudjuk elkerülni. 

Mi az, amiről húsvétkor kevés szó esik az igehirdetéseken, pedig fontos lenne hallanunk? 

Amikor Krisztus kereszthaláláról beszélünk, nemcsak a fizikai szenvedésére gondolunk, hanem a lelki, spirituális kínra. Azt, hogy Jézus tulajdonképpen Isten bűneink miatti haragjának következményeit szenvedi el, az Ő jelenlétéből való kizártságot, legszívesebben kivennék az egyház tanításaiból. Pedig enélkül nem is foghatjuk fel a húsvét valódi jelentőségét. Ha nem beszélünk bűnről, büntetésről, Isten igazságosságáról, akkor valódi kegyelemről, irgalomról és szeretetről szó sem lehet. Akármennyi itt, a Földön a szenvedés, látnunk kell, hogy Jézus elhordozta a bűneink legbrutálisabb következményét, a bűnhődést, az örök kárhozattól mentett meg minket. Minden szenvedés elviselhetőbbé válik, ha látjuk ezt a kontextust. Az evangélium nem arról szól, hogy a földi életünk szenvedésektől mentes lesz, hanem hogy mi lett volna az örök sorsunk és attól ki szabadít meg. Másrészt egy ilyen nehéz helyzetben válik igazán megfoghatóvá és értékessé a keresztyén reménység: a feltámadás üzenete, ami nyilván előrevetíti és megjeleníti az új ég és új föld ígéretét: hogy egy új, romlatlan testben fogunk élni egy új és romlatlan világban, ahol – amint a Jelenések könyvében olvassuk – nem lesz többé fájdalom, halál és gyász.

Ahogy te is említetted, sok bizonytalan tényező van most a világunkban, ami miatt egyre többen szoronganak. Tud ez lehetőséget adni arra, hogy megéljük, Isten valóban a kapaszkodónk, a Kősziklánk?

Lehetőség valóban, de azért számolnunk kell azzal is, hogy Jézus lejtmenetről beszél. Ha megnézzük az utolsó időkkel kapcsolatos keresztény tanítást, abból az derül ki, hogy a hittől és a normalitástól való teljes elzárkózás és megkeményedés lesz a társadalom alapállapota. Keresztényként gyakran kizárólag magunkat hibáztatjuk, hogy egyre kevesebben térnek meg – talán nem hiszünk eléggé, nem hirdetjük és képviseljük hitelesen az evangéliumot? Persze, hogy kell önvizsgálatot tartanunk, de ne felejtsük el azt sem, hogy egy meghatározott történelmi időben élünk, közel a végidőkhöz – sőt, a végidőkben. A világban a teljes megkeményedés és erkölcsi nihil, az egyházon belül pedig a hittől való elszakadás egyre gyakoribb lesz, ezen ne lepődjünk meg, erről világosan beszél az Írás. Nyilván senki nem akar az utolsó időkben élni, azt mondjuk, még előtte jó lenne megházasodni, lediplomázni, letenni a doktorit, körbeutazni a Bahamákat. Mégis, tudnunk kell, hogy ami a szenvedések után jön, az sokkal több és sokkal jobb, mint amit mi el tudnánk képzelni. 

Húsvétkor sokan elmennek templomba, de van, akiknél ez is csak a szokások része, mint a tojásfestés vagy a locsolkodás. Van esély arra, hogy egy ilyen ünnepi alkalommal mégis megértsék az evangélium valódi jelentőségét? 

Vannak ilyen csodák, de ritka. Én lelkipásztoroktól olyat is hallottam, hogy temetésen tértek meg emberek, ott érinti meg őket az evangélium. Szoktuk ezeket a szokásokat emlegetni (locsolkodás, stb.), de szerintem ezek mára – legalábbis nagyvárosi környezetben – majdnem teljesen kivesztek, pedig egyébként ezek is közösség-összetartó erővel bírtak. A csak ünnepekkor való templomba járás létező jelenség, bár erről nekem nincs olyan nagy tapasztalatom, mert én egy lakótelep közepén tartok istentiszteleteket egy szimpla teremben, közösségi házban, nincs sem harang, sem torony – mivel nem templomszerű a helyiség, ide egy kívülálló „csak úgy” nem nagyon téved be. Mindenesetre az ünnepekkor betévedő emberekre nem lehet alapozni, szerintem az elkövetkező években a számuk nullára apadhat. 

Szemléletváltásra lenne szükség az evangelizációban ezek szerint? 

Azt gondolom, hogy ma már nem az egyházak kötött alkalmait kellene missziós terepnek tekinteni. Van egy furcsa hozzáállás ma, hogy az evangelizációs munkát majd elvégzik az egyházi személyek, akik ezért kapják a pénzt, és vannak a hívek, akik csak hetente egyszer elmennek misére vagy istentiszteletre a szellemi táplálékért, jóllaknak és hazamennek. De igazából maguk a hívek jelentenék az egyház nyúlványait a társadalomban: tanúságtevővé, tanítvánnyá kell nevelni a gyülekezeti tagokat. 

Sok fiatallal beszélgetsz hitről, életről, kapcsolatokról, a világ kérdéseiről. Hogy látod, hogyan tudja őket megszólítani az egyház? 

Vannak teológiai súlypontok, ahogy őket meg kell szólítani. Először is fontos, hogy a Szentírás tekintélyét helyreállítsuk bennük, a Da Vinci-kód és ehhez hasonló popkulturális termékek sajnos eléggé megtépázták, hogy mennyire vagyunk hihetőek. A másik fontos téma a szexualitás „teológiája”. Gimnáziumban tanítok és ez minden alkalommal előjön, válaszokat kell adnunk a házasság előtti szex, a nemiség, a homoszexualitás és ehhez hasonló kérdésekre. Alapvető az is, hogy a szeretet fogalmát a bibliai jelentésében megvilágítsuk a fiataloknak. A szeretet nem a rövid távú vágyaink kielégülése vagy az, hogy mindent ráhagyunk a másikra „tolerancia” címszó alatt, hanem azt jelenti, hogy mind rövid, mind hosszú távon a legjobbat akarod a másiknak – az örök üdvössége szempontjából. A bűnről is kell beszélni a fiatalokkal, de nem azzal kell kezdeni, hogy ostorral a kezünkben elsoroljuk, mit szabad és mit nem, hiszen ezek többségükben abszolút szekuláris hátterű emberek. Sokkal fontosabb először elmondani nekik azt, hogy a bűn rabságban tart, leláncolja az életed, és Jézus az, aki valóban megszabadíthat ebből. Ha ezt látják, utána lehet a megszentelődéshez kapcsolható erkölcsi parancsokat felmutatni, mint a Krisztusban elnyert szabadság „útjelző tábláit.”

A fiatalok esetében mire érdemes figyelni, ha szeretnénk átadni az evangéliumot? 

Már szinte közhely, de igaz: jelentősen lerövidült a koncentrációképesség. A közösségi média és a rövid üzenetek korszakában valakit odaszegezni egy negyvenperces prédikációhoz, ahol egy előadó frontális módon beszédet tart egy publikum előtt, nem egyszerű. Szintén a közösségi média uralma miatt megszoktuk azt, hogy a vélemény egyenlő, bárki mondhat bármit, miközben alig maradt tekintélytisztelet, holott az egyháznak ez fontos része, gondoljunk a hitvallásainkra, vagy a pásztori tekintélyre. Gyakori a gyülekezetváltás, ha valami nem tetszik, odébbállnak – így viszont felszínesebbek lesznek a kapcsolatok. Ráadásul mi, lelkészek így nem tudjuk nyomon követni az életüket, kísérni őket a hitfejlődésükben, a megszentelődésükben. Teljes vágányváltásra van szükség. 

Ez a váltás mit jelent a gyakorlatban? 

A személyes kapcsolatokra kell helyeznünk a hangsúlyt a frontális igehirdetéseken túl. Időt kell szánnunk arra, hogy az emberekkel leüljünk csak úgy beszélgetni, kávézni. Lelkészi feladat lett a mentorálás. Lehet, hogy az evangélium sem egyetlen igehirdetés alatt fog a szívébe jutni, hanem nyolcszor negyven perc személyes találkozás során. Ez kényelmetlen, nehéz és ki kell lépnünk hozzá a komfortzónánkból, de ez lenne a megoldás: párbeszéd-orientált tanítványozás. 

 

Szilágyi Anna 

Borítókép - Fotó: Mandiner.hu
Interjú

3 hozzászólás

  • Válasz Egy keresztény értelmiségi 2022. 04. 16. 16:08

    Nagyon jó kis interjú! Az első pár mondat után kicsit megijedtem, hogy ez is elmegy egy politikai szócső irányba, de szerencsére nem így történt. 🙂

    Egy-két megjegyzés kikívánkozik belőlem:
    “Én azért vagyok szomorú, mert egyes keresztények nem azt csinálták a mostani kampányban sem, hogy ragaszkodtak a bibliai alapértékekhez és eszerint választották meg, hogy kire szavaznak (még ha nem is értettek egyet az adott párt minden megmozdulásával), hanem erősebb volt a pártpolitikai identitásuk, ezért kompromisszumot kötöttek – a Biblia üzenetének kárára.”
    Az a szomorú igazság, hogy minden keresztény, aki szavazott a mostani választáson kompromisszumot kötött a Biblia üzenetének kárára. Nem volt olyan választási lehetőség, amely teljesen összhangban áll a bibliai alapértékekkel. Én abban bízom, hogy ennek ellenére minden keresztény ember (bárkire is szavazott) ragaszkodott a bibliai alapértékekhez és igyekezett ez alapján a legjobban megválasztani, hogy kire szavaz. Az az igazság, hogyan biblia nem csak annyit állít, hogy az apa férfi és az anya nő. Ez csak egy szempont a sok közül, de azt tapasztalom, hogy sokaknál, ha ez benne van a csomagban, akkor már nem számít, hogy ezen kívül mi van még benne… 🙂

    “Elég megnézni néhány nyugat-európai katolikus hivatalviselő döntéseit vagy a mainstream protestáns egyházakat, amelyek teljesen abszurd dolgokat engednek meg maguknak, és a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők már egyházi közösségnek.”
    Ez nekem kicsit erős állításnak tűnt. Mi alapján nevezhetünk egy közösséget egyházi közösségek? Vagy mi alapján mondhatjuk azt, hogy egy közösség nem az? Talán az Iványi Gáborék esete miatt is üti meg ez annyira a fülemet – ott is néhány politikus eldöntötte, hogy ő nem szimpatikus szóval mostantól az nem számít egyháznak. Az sem számít, ha a bíróság kimondja, hogy ez jogellenes…
    Közben értem én, hogy mi a gond a protestáns egyházakkal néhol és nem akarom bagatellizálni a problémát, de ki vagyok én, hogy azt mondjam rájuk, hogy az nem egyház? Persze itt azon is múlhat a különbség, hogy mást értünk egyház alatt. Ez egy beszélgetésben könnyebben kiderülne… 🙂

  • Válasz Aranyoss Péter 2022. 04. 19. 08:30

    Kedves keresztény értelmiségi ! Nem állt szándékomban az Ön véleményével vitatkozni- miszerint csak az számít számunkra/ ezalatt a felekezeteink többsége és a politika kapcsolatát értem/ a politikában, hogyan viszonyul egy párt ahhoz, hogy az apa férfi, az anya nő- csak azért írok, mert Ön értelmiségiként határozza meg magát és értelmiségiként ezt fontosnak tartotta megjegyezni. Ugyanakkor a másik állításában – gondolok Iványi Gábor ügyére, igen csak elnéző. Iványi Gábor hitépítő tevékenységéről /lelkész!/ nem sokat tudni, pedig azzal is sokan váltak ismertté, olyannyira, hogy egy-egy igehirdetésükre messziről is elmentek az emberek. Iványi nem ezzel szerzett ismertséget, hanem egyrészt a politizálásával /ami más egyházi személyeknél elitélendő/ másrészt a gazdasági szervezetének irányítása során elkövetett szabálytalanságokkal , amivel az általa foglalkoztatott dolgozóit súlyosan megkárosította. /Szakmabeli lévén tudnám sorolni azokat az eseteket, amikor ilyen ügyeknek súlyos itélet a következménye./ Ezzel nem kicsinyitem Iványi szociális munkáját, de nem ismerek olyan felmentést, hogy a jó cél érdekében minden eszköz megengedett!

  • Válasz Egy keresztény értelmiségi 2022. 04. 20. 20:30

    Kedves Péter!

    Köszönöm a meglátásodat! Két részre szedném a válaszomat.

    Az első felében kicsit kifejtem, hogy mire gondoltam a fenti kommentemben. Azt írtam, “Mi alapján nevezhetünk egy közösséget egyházi közösségek? Vagy mi alapján mondhatjuk azt, hogy egy közösség nem az? Talán az Iványi Gáborék esete miatt is üti meg ez annyira a fülemet – ott is néhány politikus eldöntötte, hogy ő nem szimpatikus szóval mostantól az nem számít egyháznak. Az sem számít, ha a bíróság kimondja, hogy ez jogellenes…” Talán nem volt szerencsés Iványi Gábor nevét belekeverni, de itt alapvetően nem az ő személyére gondoltam, hanem a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségre. Ez a közösség egyháznak számított, amíg a kormány egyszer csak úgy nem döntött, hogy nem az. A honlapjuk alapján ebben a szervezetben van hitélet: istentisztelet, bibliaóra, imaóra. Templomaik/gyülekezeti házaik vannak. Szociális feladatokat látnak el (szociális munka, oktatás, idős gondozás). Ami bennem felmerült kérdésként, hogy mi alapján mondjuk azt, hogy ők (vagy bárki más – mondjuk az interjúban szereplő nyugati protestáns egyházak) nem egyház? Hogy lehet ezt objektíven eldönteni? (És amúgy ezt valóban kérdésnek szántam, nem egy olyan kérdésnek, amire már előre tudom a választ…) 🙂 Összességében nem áll a rendelkezésemre olyan információ, ami alapján azt mondhatnám, hogy ez nem egy egyház. Emellett szól számomra a strasbourgi bírósági döntés is (bár nem állítom, hogy az objektív befolyásoktól mentes és tévedhetetlen lenne). 🙂

    A második felében az Iványi Gábor személyét érintő kérdésekre válaszolok. Iványi Gáborral egyfelől tényleg elnéző vagyok. Abból a szempontból, hogy általánosságban valóban nem tartom helyesnek, ha egy egyházi vezető konkrétan politikai tevékenységet folytat, az ő esetében pedig (ha nem is örülök neki, de) kevésbé vagyok kritikus a dologgal szemben. Legalább olyan is van a politikusok között, aki a politizálás mellett még értéket is teremtett… 🙂 De persze ezt inkább viccnek írom, mint érvnek, mert ezzel az érveléssel bármelyik egyházi vezető elmehetne politikusnak. Nem tudom, az emberek többsége honnan hallott Iványi Gáborról, én (még évekkel ezelőtt) nem a politikai pályafutása kapcsán, pláne nem a szabálytalanságai kapcsán hallottam róla először, hanem a szociális munkájuk kapcsán. Ami persze nem konkrétan igehirdetés, de tekinthető annak egy formájának is. 🙂 Persze nem vagyok reprezentatív minta, szóval valóban jó eséllyel az emberek jelentős része (akár többsége) nem ezzel az oldalával találkozott először.
    Zárásul a “gazdasági szervezetének irányítása során elkövetett szabálytalanságok”. Erről semmit nem tudok. Mármint nem azt állítom, hogy nincs, hanem azt, hogy teljesen tájékozatlan vagyok a témában. Annyit tudok, hogy a NAV kiment hozzájuk a kampányban, amikor felmerült államfő jelöltként. Én ezt elkönyveltem kampányhúzásként, de nem néztem utána, el tudom képzelni, hogy nem az volt, hanem valóban szabálytalanul működtek. Az, hogy ilyen ügyeknek milyen súlyos ítélete lett annyira nem érdekel, viszont, ha meg tudnád írni, hogy milyen szabálytalanságok voltak, azt megköszönném, mert tényleg nem tudok róla, meg nem is nagyon értek hozzá. Leginkább olyan tények érdekelnének, amelyeket vagy ők elismertek, vagy nyomozás során bebizonyosodott vagy egyéb viszonylag hiteltérdemlő forrásból tudunk (bár a fenti írásod alapján nem feltételezem, hogy a Pesti Srácokat vagy hasonló magasröptű írásokat hiteles forrásnak tekintesz). 🙂 Minden esetre a gazdasági szabálytalanságok bűne alól nem akarom kimosdatni Iványit. Erről mindössze hiányos a tudásom. Illetve, ha Iványi Gábor el is követett gazdasági bűncselekményeket, akkor is kérdésesnek tartom, hogy ettől még mondhatjuk-e azt, hogy a MET nem egyház?

    Bocsi, kicsit hosszú lett! 🙂