Sokszor egy konfliktus után annyira megsebzettnek érezzük magunkat, hogy megbocsátani szinte lehetetlennek tűnik. Istennek azonban gondja van erre is – csak kérjük!
Drága Atyám!
Köszönöm, hogy jöhetek most eléd. Te látod, mennyire nehéz most a szívem, mennyire telve vagyok haraggal és keserűséggel. Látod, mennyire igazságtalannak érzem, ami történt. Hadd öntsem most ki eléd ezt a haragot, Uram! A bíró soha nem én vagyok, egyedül neked van jogod ítélni. Köszönöm, hogy neked fontos, ami velem történik, te nem felejted el, ami engem ért, én azonban neked adhatom ennek a terhét. Leteszem ezt most, és nem cipelem tovább. Úgy döntöttem, hogy megbocsátok, ahogy Te is megbocsátottál nekem. Köszönöm, hogy Jézus vérével tisztára mosod a szívem és a lelkem, köszönöm, hogy felülemelkedhetek ezen! Megbocsátottam és Neked köszönhetően szabaddá váltam. Kérlek, Uram, gyere most, és vigasztalj meg! Te azt ígérted, hogy közel vagy a megtört szívűekhez és bekötözöd a sebeiket. Hálát adok, hogy ezt megteszed!
Jézus nevében, ámen.
2 hozzászólás
“A bíró soha nem én vagyok, egyedül neked van jogod ítélni.” Két klasszikus hiba egy mondatban. Először is,fejtsük el,Isten bírói székbe ültetését.Még spirituális szinten is. Istennek nincs szüksége ítéleteket hozni emberek felett,nem ezért létezik.Az ítélkezés a mi kultúránkban elfogadott,követett és bizonyos szempontból elkerülhetetlen és hasznos. Ha Istenképedet összekötöd egy bírói székben ülő,döntnökkel,szerintem nem Istent látod,hanem a tapasztalatod által megjelenített képet. Másodszor pedig,a mi szintünkön elkövetett hibákat,jogunk van értelmezni,amit büntetéssel honorálunk. Pont fordítva van tehát. Isten végtelen szeretete nem ítél és mi emberek a korlátolt szeretetünkkel ítélünk.
Mi nem azért ítélünk,mert megtehetjük,hanem mert nem vagyunk tökéletesek.Nem azt jelenti,hogy nekünk az ítélkezés a dolgunk,hanem mi nem tudunk ítélkezés nélkül élni.A hibalehetőségünk nekünk embereknek,szinte határtalan.Vannak szerencsések,akik kevésbé sérültek,de mindenki sérült. E sérülések “kényszerítenek” rá arra,hogy ítélkezzünk.
Isten az egyedüli aki sérülés mentes,pontosan ezért nem is ítélkezik.Tudom,tudom,nem értesz velem egyet. Persze,hogy nem,hisz a te egy olyan istent képzelsz el,aki korlátolt,hullámzó érzelmiségű és gondolkodású, és nagyon emberi.
Ha egyesülni tudnál Istennel,éreznéd,hogy az ítélkezésnek semmi értelme és célja. De te ember vagy,emberi logikával és emberi tapasztalattal élsz a világodban már több évtizede. A szokás pedig nagy úr.
Ez a bírói székben ülő Isten,rettegéssel tölt el,hogy most jó vagyok neki,most nem.Most ítél,most nem. Istentől pedig NEM RETTEGÜNK.(mert aki szeret téged,attól nem rettegsz)
A megbocsátáshoz egy ember kell,a kibéküléshez kettő. Akkor sikeres a megbocsátás,ha együtt tudok érezni az elkövetővel. Egyszerre tudjuk magunk nézőpontjából nézni a dolgot és az elkövetőjéből.Megbocsájtani nem egyik pillanatról a másikra kell,nyugodtan haragudhatunk is,majd utána értelmezni kell,hogy az énnek melyik részét sértették meg.Mert ez tulajdonképpen nem a mi problémánk,hanem az éné.
Akit megsértenek az áldozatnak érzi magát,ami viszont élet romboló.Ezért igyekeznünk kell minél hamarabb,a megbocsájtással kilépni e szerepből.Sérelmeinket meg kell gyógyítani.Sajnos egyeseket a harag és az áldozat szerepe ad értelmet az életének,mert végre van cél a szeme előtt,ez pedig a bosszú.Ahogy mondják,aki bosszúra készül,két koporsót készíttessen.Mindkét félre romboló tehát.
Vissza az énhez.Meg kell találnunk az én sebhelyét,hogy mért ott kaptuk a sérelmet,miben vagyunk gyengék ott,sebezhetőek. Ha ez megvan,akkor jön a neheze.Gyógyítanunk kell ugyanis magunkat e helyen,ehhez hihetetlen bölcsesség kell és akarás.
Persze felületesen is megbocsájthatunk,úgymond a bocsánatunk majd elintézi szép lassan az énünket,de ez sosem lesz az igazi.Az idő pedig soha nem gyógyítja be a sebeket,mi gyógyítjuk be őket,amihez sok idő kell(ugyan az a képzavar). Itt a lényeg,hogy mire fókuszálsz,az időre vagy magadra.