„Fontos arról beszélni, hogy a jó házasság nem jön magától, hanem meg kell érte dolgozni. De fontos arról is beszélni, hogy a házasság lehet minden elképzelést felülmúlóan gyönyörű.” Az Egy testté blog egyik legmegindítóbb bejegyzését szemlézzük.
Milyennek látod a házasságot? Egy tündérmesének, amelybe ha belépsz, holtodiglan holtomiglan felhőtlen boldogság vár rád? Vagy inkább valami komoly és fontos dolognak, amivel munka van, ami áldozattal jár, kötöttségekkel jár, amibe egy kicsit bele kell halni.
Persze megteszed, mert a házasság érték.
Te is annak tartod, értékesnek és szentnek, és arra vágysz, hogy egyszer majd eljuss oda. Addig pedig próbálod magadra szedni a lehető legtöbb tudást, hogy felkészült legyél erre az embert próbáló, de végső soron szép feladatra. Ilyennek látod?
Aláírom, hogy tényleg melós. Aláírom, néha tényleg kicsit bele kell halni. Van áldozat is, vannak kötöttségek is, néha neki kell menni a falnak, hogy tudjam, hol van. És az fáj.
De ha a mérleg serpenyőibe teszem a jó és rossz napokat, a nehezet és a szépet, a küzdelmet és az áldást, akkor a mérleg nem „éppenhogy”-ra jön ám ki. Nem az van, hogy „végül is megéri”, mert mégiscsak van biztonság, meg vannak gyerekek, meg van kit megölelni… Nem.
Hanem az van, hogy ez minden elképzelést felülmúlóan gyönyörű.
És tudod, az érdekes az, hogy nem lehetne ilyen, ha nem lenne benne a küzdelem. Nem lehetne ilyen, ha nem látnám, hogyan alakulunk egymáshoz. Vagy hogy honnan indultunk. Vagy hogy Isten hogy formál minket. Hogy két világ hogyan simul össze eggyé. Hogy hogyan lehet csodálni egy tőlem ennyire különböző embert. Hogy hogyan áll össze a kirakós. És nem lehetne ilyen, ha nem lenne benne Isten.
Ne félj tőle. A házasság gyönyörű. Nem tündérmese, nem felhőtlen, hanem annál sokkal jobb. Isten alkotása.
Forrás: Egy testté blog _ Instagram
hirdetés
1 Komment
„a jó házasság nem jön magától, hanem meg kell érte dolgozni” Igaz, eddig egyszerű(nek tűnik) de mit kell dolgozni rajta, az már nehezebb.
Azt tapasztalom, hogy nagyon ….. nem értünk a párkapcsolathoz, ugyan úgy mint a gyerekneveléshez, holott e két dolog nagyon fontos és alapjait képezi az életünknek. Ezzel elég nagy hibát követünk el. Persze,hogyan is értenénk hozzá,ha magunkhoz sem értünk.
„Vagy,hogy Isten hogy formál minket.” Rendben, de mi alapján válogat Isten, hogy mit és kit formál, illetve kit hagy meg olyannak amilyen? Akit nem formál, azzal mit akar nekünk mondani? És mi, mi alapján mondjuk valakiről,hogy Isten formálta olyanná amilyen,mikor nem vagyunk megelégedve vele? Vagy csak az számít nekünk,hogy kivel értünk egyet és kivel nem? Ha így van akkor önmagunkat nagyobbra tartjuk, mint Istent.
” A házasság …Isten alkotása” ok, de mi nem Isten alkotása? Van olyan amiért felelősséget merünk vállalni és kijelenteni, hogy ezt bizony én csináltam, magamtól? Vagy idealizálunk valakit és mindazt amit elvárunk tőle (mert felruházzuk különféle tulajdonságokkal) azt megteszi,amit pedig úgy ítélünk meg,hogy (különböző okok miatt) nem illik hozzá, azt a sátán. Ez azért van, mert (gyermek módjára) két részre osszuk a világot, jóra és rosszra. A házasság,mert csodálatos „Isten ajándéka” az önkielégítés (mert rossznak képzeljük) a sátán kísértése.
Az első idézet azért jó,mert benne van,hogy „meg kell érte dolgozni” önmagunknak és nem Istennek.
A házasság pedig egy életközösség, amit mi alkottunk. De kérdezz meg válás előtt álló párokat,hogy hogyan tekintenek a házasságra,biztos nem „Isten ajándékának” vélik. Ugye rájössz,hogy mi a különbség?