777 OFFLINE, Szemle

A legrövidebb ima

Néha a kevesebb szó sokkal többet mond, mint egy félórás imádság. Szívünk és lelkünk összes gondolatát bele lehet tömöríteni két rövid kis szóba.

Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia-atlaszok. Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével. Hát persze, így könnyű! – s majdnem nevetek. A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem nyújt. Egyedül az aneszteziológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt…

A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást. A beteg hetvenöt feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában. Váratlanul megszólal:
– Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
– Persze, csak tessék! – mondom bosszúsan.
– Köszönöm, fiam – s belekezd csendesen. – Domine… Ámen! – mondja e két szót.
– Csak ennyi? – kérdezem meglepetten.
– Csak ennyi.
– Uram… Úgy legyen!
– Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja. Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit tőle kapok. Tudom, ma ő vezeti a doktor urak kezét, így nem hibázhatnak.

Mereven állunk, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.

– Lehet még egy kérésem?
– Igen, természetesen – de már nem vagyok bosszús a kérés miatt. Életem legrövidebb és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce. Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.
– Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom.
S ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
– „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik…”
A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
– „…lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik…”
A versszakot már öten fejezzük be:
– „…Tehozzád, én Istenem, szomjúhozik én lelkem. Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten?”
Mély sóhajjal álomba merül a néni.
– Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
–  Ha Isten velünk… Kezdhetjük!…

 

Szerző: dr. Arbanász Zoltán

Az írás eredetileg megjelent a Híd evangélikus missziói magazin 2019/2. számában.

Még nem érkezett hozzászólás