Akkoriban már tudtuk, hogy haldoklik a házasságunk, de a gyerekek, a hitel, a falu és a családunk szája még összetartott minket. Anyagilag teljesen ellehetetlenültünk, pedig mindketten dolgoztunk. A hullámok összecsaptak a fejünk felett, amikor terhes lettem.

Későn vettem észre, vagy talán nem akartam észrevenni. Igen, felmerült az abortusz és tudom, a családi, ismeretségi kör is erre beszélt volna rá. A környezetemben a magzat nem egy élő lény, csak élőlény. De pénzünk sem lett volna rá, és én balga arra gondoltam, csoda fog történni. Természetesen nem történt. Egy csúnya vita után egyedül döntöttem úgy, hogy ez a baba többet, jobbat érdemel: szülőket, anyát és apát, biztonságot. Gondolnom kellett a meglévő gyerekekre is: nem vehettem el tőlük a tanulás, a művelődés, a sport lehetőségét. Utána néztem a lehetőségeknek, és hideg fejjel jelentkeztem egy ezzel foglalkozó alapítványhoz. Senkinek nem mondtam meg, hogy babát várok, hihetetlenül jól el lehet titkolni, bő ruhákkal, az esetleges kérdéseket pedig viccel el lehet odázni. Az emberek igazából azt akarják hallani, hogy minden rendben.

Együtt szültem az örökbefogadó Édesanyával. Az én kérésem volt, éljük át együtt, láthassam mindkettőjüket, átadhassam, rábízhassam azt a kicsi lányt, akit szerettem, óvtam hónapokig. Ennyi maradt nekem.

Másnap hazamentem, és próbáltam örülni a saját gyerekeimnek, próbáltam szeretni. Szörnyű hónapok voltak. Nem aludtam, nem ettem.

Próbáltam megbocsátani a férjemnek, hogy ebben a helyzetben sem volt férfi. Nem sikerült. Elváltunk, ez volt az utolsó csepp.

Próbáltam megbocsátani magamnak, hogy gyenge voltam. Ez sem sikerült, de sokkal erősebb lettem.

Tovább kellett élnem, nélküle.

Eleinte sokszor gondoltam, hogy az abortusz jobb megoldás lett volna. Bemész, elaltatnak, megcsinálják, nem érzed a magzatmozgást, nem szülsz, nem látod, nem kötődsz.

Ma már nem gondolom, hogy ez így lenne, ma már tudom, hogy bármennyi időt is tölt velünk az a kis lélek, azt valamiért velünk tölti. Engem vigasztal a tudat, hogy az a gyermek, akit én hoztam a világra, akit annyira szerettem, hogy el tudtam engedni, egy boldog kislány, boldoggá tesz egy családot, valaki nekem köszönheti, hogy Édesanya.

Szívem örökre szeretni fogja.

Évekig nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá.  A születésnapján kapok fényképeket és pár sort. Tudom, hogy gyönyörű, látom, hogy kire hasonlít, tudom, hogy jól tanul, hány centi, hogy vallásos nevelést kap. De nem ismerem a bőre illatát, a haja tapintását, a kacagását, nem tudom mi a kedvenc étele, együttese. Talán egyszer kíváncsi lesz a gyökereire, a válaszokra, és akkor, talán, ha engedi, egy kicsit megismerhetem.

Örökké szeretni fogom.

Azóta más ember lettem, másképp látok dolgokat, nem, nem lettem sem rosszabb, sem jobb. Csak más. Más lett az életem is, évek óta új párom van, új munkám, és nagyon büszke vagyok a gyerekeimre.

A történetünket kevesen ismerik, szégyenfolt. Pedig nem öltem meg, nem szültem a WC-be, nem intézetben nő fel. A társadalom mégis elítél.

Újraépítettem az életem. Ma már tudom, hogy jól döntöttem, jobb életet biztosítottam Neki, egy olyan Édesanyát, akit megérdemel, és akit én nagyon szeretek, hiszen 10 éve szereti azt a kislányt, akit én hordtam a testemben, Ő a szívében. Jó, hogy ez a kislány megszülethetett, élhet, álmodhat.

 

További ABORTUSZ HELYETT AZ ÉLETET VÁLASZTOTTUK történet olvasható: http://abortuszhelyettelet.hu/oldalon

 

A 16. héttől lehunyt szemmel is érzékeli a fényviszonyok változását. Már a lábkörmei is elkezdtek nőni, a szíve napi 24 liter vért pumpál. A fülei lassan elérik a végső helyüket. 

Kép: Joós Andrea rajza a Fiatalok az Élet Szolgálatában közösség felkérésére