Szerzetes leszek! – 1. rész

Amikor elkezdtem hallani Isten hívását a szerzetességre tele voltam kérdésekkel, melyeknek csak egy töredékére sikerült választ találnom az interneten. Ki voltam éhezve minden egyes apró információmorzsára: „Mi szükséges ahhoz, hogy valaki szerzetes legyen?” „Hogyan lesz valaki szerzetes?” „Milyen szerzetesek vannak?” „Hogyan néznek ki a szerzetesek mindennapjai?” És még rengeteg mindenre.

Talán a szerzetesek között is még több megválaszolatlan kérdés marad a szemlélődő szerzetesekkel, vagyis az apácákkal kapcsolatban, akik szigorú klauzúrában*, elvonultságban élnek. „Miért akarna valaki így élni?” „Miért nem végeznek valamilyen szolgálatot a közösségnek?” „Mi haszna az embereknek ezekből a nőkből, akik csak a szájukat tátják a feszület előtt?”

Bár jóval keskenyebb az a réteg, akik a szerzetesi hivatásra készülnek, mégis egy igen jelentős, nem elhanyagolható réteg. És egy felmérés szerint az emberek 80%-ának fordul meg életük során, hogy szerzetesek vagy papok legyenek. Ezeknek persze nagy része nyilvánvalóan nem komoly, és a legtöbben végül nem is lesznek azok, mégis szükség van mankókra.

De azt tapasztalom, hogy nem csupán a hivatásukat kereső lányoknak (és fiúknak?), hanem a világi hívőknek (és nem hívőknek) is rengeteg kérdése van a szerzetességről. Hiszen ez nem olyasmi, ami minden pályaválasztási tanácsadáson felmerül. Nem jön szembe minden sarkon egy szerzetes. Az én lakóhelyem környékén például egyáltalán nincsenek.

hirdetés

Mint valami űrlényt szemléltek és kérdezgettek, amikor nyilvánosan is felvállaltam, hogy szerzetes akarok lenni.

Rengetegszer tettem tanúságot és mindenkit foglalkoztatott (és foglalkoztat jelenleg is), hogy tulajdonképpen hogyan működik ez az egész – bár a többség nem igazán mert kérdezni, de ha mégis alkalmuk nyílt rá, akkor csak úgy özönlöttek a kérdések.

A legkevésbé sem vagyok minta. Csupán egy példa arra, hogy hogyan hívott meg az Úr egy lányt a szolgálatára. Ez nem olyasmi, aminek van egy bevált receptje, melyet, ha pontosan betartunk, akkor elkészül a szerzetes. És nem is azért írok erről, mert én olyan tökéletesen járom ezt az utat. Botlások és feltápászkodások, majd néhány bizonytalan, de sikeres lépés után újabb horzsolások. Csupán egy példa az Isten hatalmasságára, melyet némileg csorbít az én bénaságom.

A nyilvánosság nem igazán összeegyeztethető a klauzúrás élettel. Ez annak a felismerése által valósulhat meg, amire a Szentlélek vezetni szándékozik. Hogy valamelyest közelebb kerüljünk egymáshoz, szükség van az ismerkedésre. Nem mondhatnám, hogy könnyű lett volna elfogadnom ezt az indítást, hiszen a szemlélődéshez nem tartozik hozzá közvetlenül a blogolás (de leginkább sehogyan sem tartozik hozzá). Legfőképpen azzal a jól ismert, leírhatatlan késztetéssel tudom csak magyarázni, amivel Ő indít valamire.

Hogyan tettem első lépéseimet? Hogyan tanultam meg állni? És aztán hogyan kezdtem el futni azon a lejtőn, melyre az Isten vezetett? Megtérés, meghívás, hivatáskeresés, döntés, szentségek, beköltözés, és az ezeket kísérő észrevételek.

Főszereplő: Isten

Mellékszereplő és narrátor: én.

„Így szólt hozzám: „Emberfia, állj fel, beszélni akarok veled.” Amikor ezt mondta,
eltöltött a lélek, felállított, és hallottam, amint beszélt hozzám.” (Ez 2,1-2)

*Klauzúra: A monostorok/kolostorok/rendházak azon területe, ahol kizárólag a rend tagjai tartózkodhatnak. Ilyen csaknem minden rend házában előfordul (pl. a hálószobák területe), de bizonyos rendeknél ebbe csaknem az egész birtok beletartozik.

A “Szerzetes leszek” következő részét március 8-án olvashatjátok!

Pusztai Renáta

hirdetés