Olofsson Placid atya száz év földi szolgálata után hazatért Teremtőjéhez. Egy teljes évszázadot élt – döbbenetesen hosszú idő. Ahogy felfoghatatlan hosszú volt megpróbáltatásainak sora is, amit a kommunista rendszer rámért. Megjárta a rezsim munkatáborait, éhezett, bántalmazták, elvesztette megannyi barátját. De később, a „gulyáskommunizmus” hazug rendszerében sem teljesedhetett ki papi szolgálata. Igazán szabadon élete utolsó huszonhat évében működhetett.
Mégis, ő maga sokszor beszélt arról, hogy a legboldogabb ember volt a Szovjetunióban. Mindennek egyetlen oka volt: felismerte hivatását. Rendületlenül szolgálta rabtársait és Istent. Felfedezte mindenben a szépséget, és Isten szeretetével együtt közvetítette azt a szép legkisebb megnyilvánulását is véka alá rejtő szovjet elnyomásban. Isten- ember- és életszeretete pedig messze túlvilágított a XX. századra telepedő sötétségen. Azok közé tartozott, akik rendíthetetlenek voltak. Féltek is tőle az „elvtársak”, mint minden tisztességes embertől.
Amikor decemberben, századik születésnapját, a zsúfolásig megtelt budai Ciszterci Szent Imre templomban utolsó szentbeszédét mondta, már utalt rá, hogy hamarosan elbúcsúzik tőlünk. De akkor is derűvel és hálával beszélt. Ez visszavonhatatlanul sajátja lett, olyan jellemvonások, amelyek a rendszerváltás utáni, egyre liberálisabb világban is ezreket vonzottak rajta keresztül Istenhez.
hirdetésAzt hihetjük, veszteséggel kezdtük az új évet. Pedig dehogy: újabb szószólónk van a mennyben. Placid atya életpéldája, beszédei, minden megnyilvánulása a Krisztust a hétköznapok nehézségei közt felfedező és a mellette elköteleződő, önzetlen szeretet mintái voltak. Nincs kétségem afelől, hogy egyszer, talán nem is olyan sokára, a boldogok sorában tisztelhetjük majd. Hőn szeretett magyar nemzetének gyermeiként pedig törekednünk kell arra, hogy méltók legyünk lelki örökségére. Mert azzal az üzenettel hagyott itt minket, hogy Istenben bízva a legnagyobb sötétségből is van kiút. És mennyivel könnyeb a helyzetünk, mint neki volt!
Vágvölgyi Gergely
A cikk utánközlés. Eredetileg megjelent a Kertvárosi Krónika 2017. januári számában.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás