#METOO

Igen, velem is megtörtént. Nemcsak az utcai fütyülések, a durva, keresetlen megjegyzések, hanem a legrosszabb. AZ. Amit a mai napig nem tudok nevén nevezni, amit a mai napig nem tudok kimondani. De a gépelés talán még megy: megerőszakoltak.

Hogy milyen volt? Kegyetlen. Részvéttelen. Fiatal voltam, teljesen tapasztalatlan és tiszta, bokáig érő kék ruhában. Az elkövetőt akkor láttam másodszor, idősebb volt, a szeme fekete. Mint egy rossz filmben: ütés, lefogás, végrehajtás. Ma már tudom, hogy ott és akkor sokkot kaptam. Tisztán emlékszem, hogy néhány pillanatig azt hittem, hogy ez nem is igaz, hogy ez nem is történik meg, ez valami, ami idegen. Hogy nem történhet meg. Hogy velem nem.

Hiszen mindig jó kislány voltam, csupa nagybetűvel. Mindig kitűnő tanuló, szófogadó, engedelmes, kedves, mosolygós, másoknak segítő, akinek az élete előre kiszámíthatóan a fehér lovon érkező szőke herceghez vezet. Talán ez volt a baj. Túl jó voltam, áldozat-típus. Jobban kellett volna üvöltenem, erősebben küzdenem. Kiállnom magamért, harcolnom. De nem így történt.

hirdetés

S ami utána következett, talán még rosszabb volt.

A poszttraumás stressz. Persze akkor nem tudtam, hogy amit megélek, az az. Csak a szenvedés volt, a magány, az elszigetelődés, az önértékelés hanyatlása, az értéktelenség-érzés, a kifosztottság, a néma belső üvöltés a fájdalomtól, az önvád és önhibáztatás, az öngyilkosság gondolata. Mert persze senkinek sem beszéltem erről. Sőt, hazudtam miatta. Hazudtam a szüleimnek telefonon, hogy miért nem megyek haza három hétig. Hazudtam a csoporttársaknak az egyetemen, hogy miért nem megyek három hétig előadásokra. Ennyi idő volt, míg eltűntek a véraláfutások, míg begyógyultak a zúzódások, míg ismét emberek közé mehettem anélkül, hogy bármit mondanom kellett volna.

Azt hittem, ha nem beszélek róla, ha nem gondolok rá, akkor nem is hat rám, elmúlik, mint egy fájdalmas küszöbberúgás emléke. De nem így történt. Életem meghatározó eseménye lett, vízválasztó. Hiába próbáltam ott és úgy folytatni az életemet, mint előtte, egyszerűen nem lehetett. Belülről halott voltam. De erre is csak évek múltán jöttem rá. Addig vergődés és küszködés volt szinte minden, hiábavalóságok sora.

Tizenhat év telt el, mire megnyíltam.

Egyszerűen nem volt más választásom, nem tudtam tovább hordozni ezt a terhet. A plébánosunkkal folytatott harmadik lelki vezetői beszélgetésen mindent elmondtam. Soha nem hibáztattam Istent, azonban a mindennapjaim részévé vált bűntudat, a beszennyezettségem érzése addigra már teljesen megakadályozott abban, hogy élő, gyümölcsöző Isten-kapcsolatom legyen. És szép lassan elkezdtünk dolgozni, hogy helyreálljon az egészséges kapcsolatom önmagammal, a környezetemben élőkkel, Istennel.

És mintha Isten csak erre várt volna!

Hogy merjek bízni valakiben, hogy megnyíljak, hogy a lelkem megtisztuljon a bűntől, a megkötözöttségtől, hogy elhiggyem, a múltam és a sebzettségem ellenére is szerethető vagyok! Hogy tisztábban lássam, mint bármikor korábban, hogy az élő Isten gyógyít, szeret, és még az olyan porszemekkel is csodát tesz, mint én! És igazából nem Isten várt erre, hanem én magam, hiszen a kegyelem végig ott volt velem, valahol mélyen eltemetve a félig halott lelkemben. A megnyílásomból második megtérés lett, szédítő mélységű és intenzitású lelki feltámadás Isten mérhetetlen kegyelme és a lelki vezetőm segítsége által.

Ma már a sejtjeimig hatoló bizonyossággal tudom, hogy Isten a legnagyobb rosszat, sőt, a leggonoszabb bűnét is a javára fordítja annak, aki hisz Benne és tiszta szívvel fordul Hozzá. Nekem ez az út jutott. Nem kérkedek vele, de már nem tagadom le. Csak Ő tudja, hogy miért ezen a traumán keresztül kellett, hogy vezessen az utam önmagamhoz, s ez így van jól. Elfogadom, hogy ezáltal vagyok része Isten titokzatos tervének, mely valóban elvezet a személyes boldogságomhoz.

S tiszta szívvel imádkozom az elkövetőért, hogy neki is irgalmazzon az Isten.

Bennem már béke van.

hirdetés