2017. 03. 19.

Henri Boulad „itthon”, Magyarországon

Varga Gergő Zoltán, Henri Boulad atya előadásán járt, akivel korábban exkluzív interjút készített a 777.

Mondják, hogy az a jó előadás, amely képes gondolatot ébreszteni, kérdéseket felvetni az emberben. De a helyzetről, ha több a kérdés, mint a válasz, és egyáltalán hogyan fér bele ennyi erő és tettvágy egy 85 éves, világot megjárt emberbe – nem szól a fáma.

Március 18-án ajándékozott meg minket Boulad atya a Párbeszéd Házában életének szűk két órájával, hogy bepillanthassunk abba a végtelen lendülettel előrenyomuló forgatagba, amit az ő mindennapjai jelentenek. Miután már olvastam könyvét, melyekben a legabsztraktabb teológiai okfejtéseket is a legnagyobb érthetőséggel magyarázta, egyértelmű volt, ha van lehetőség élőben meghallgatni, hát nekem ott a helyem.

Természetesen az első kérdések közt szerepelt a magyar állampolgárság felvételének oka, amire – igaz meglepetésemre – egyszerűen azt válaszolta, hogy tulajdonképpen csak egy hirtelen jött Isteni sugallatra hozta fel a témát anno, de tulajdonképpen még maga sem tudja, hogy miféle, viszont erősen hiszi, hogy a Gondviselésnek terve van ezzel az eszközzel valami módon az ő életében. Hiszen mottója, hogy „megváltoztatom a világot”.

Ezzel tért rá első témájára, mely szerint a hitünk, az Istenben való hit, akkor teljesedik ki, ha az a magamban való hitté tud válni. Ha felismerjük, a világ formálásához az Istennek ugyanolyan szüksége van rám, mint ahogy nekünk is szükségünk van Őrá a mindennapok során. A kereszténység úgy felmagasztalja az embert, ahogy egyik másik vallás sem, ezért tud az emberiség fejlődésének kovásza lenni a világban. A találkozó gerincét adó és háttérben végigvonuló kérdéskör, a megistenülés a mindennapokban, avagy a teózis viszont sok kérdő tekintetet hagyott maga után a teremben.

Folyamatosan párhuzamba volt fűzve a „nyugati” és „keleti” kultúrák kereszténységének gondolkodásmódja. Hosszan magyarázta: a nyugatiak gondolkodásában a bűnösség érzet, gyarló mivoltunk kihangsúlyozása túlságosan is fókuszban van, ellenben a keletiekével, ahol hamarabb készek meglátni mindazt a jót, amit Isten az életükben művelt, a kétségtelenül jelen lévő rossz dolgok ellenére is. Itt elmondott egy pár aranyos történetet, melyeket 25 éves fejjel egy élmény volt hallgatni. Kezdte úgy, hogy: „Éltem egy pár évet Párizsban… hát úgy a II. világháború után”, aztán mindig, ha találkoztam emberekkel, megkérdeztem természetesen, hogy vannak? „Rosszul!” Mégis miféle kérdés ez?! Aztán később mikor meglátogatott egy leprást , akinek a betegség folytán arca már a felismerhetetlenségig torzult, őt is megkérdezte, mint mindenkit: „Hogy vagy?”. Ő válaszolta, „Hát hála Istennek, jól vagyok.”

Az előadása végén még rövidebben véleményezte Európa haladásának jelenlegi útját, mely ha nem ébred rá minden ember életének szent értékére, egyszerűen porrá lesz, mint a test, melyet elhagy a lélek; bár kiemelte, sosem késő visszafordulni.

Számomra felüdülés volt hallgatni egy ilyen mély hittel és nagy igazsággal megnyilatkozó férfit, de ugyanakkor nem tagadhatom, párszor felszaladt a szemöldököm a legradikálisabb egyházkritikáktól, melyeket ugyan mindig kérdésekben fogalmazott meg, de így talán még nagyobb is az élük. Mindazonáltal, mikor az Istenben való legmélyebb bizalomból táplálkozó szelíd nyugalommal és csibészes mosollyal közölte, hogy hát bizony vannak országok, ahol megtiltották, hogy nyilvánosan beszéljen, sőt egyes helyeken akár halálos fenyegetettség terhe mellett is, én megemeltem a kalapom. Ilyen a föld sója, egy sziklára épült város.

Varga Gergő Zoltán

(fotók: jezsuita.hu és parbeszedhaza.hu)

Hírek
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás