2020. 12. 16.

Elég jó nő vagyok?

Életünk egyik mozgatórugója, hogy megfeleljünk. Ha nem is lehetünk tökéletesek, de értéktelenek se legyünk. Legyünk kellően jó anyák, keresztények, nők, feleségek. De milyen az igazán jó nő?

Mindnyájan kaptunk már ítélkező megjegyzéseket, jófej érdeklődésnek szánt számonkérést, becsmérlő szavakat pusztán azért, mert valamit nem úgy tettünk vagy gondoltunk, ahogy mások. Talán sírtunk is, amiért mindenki bele akar szólni az életünkbe, de legalábbis véleményezni szeretné a döntéseinket. Fordított helyzetben mi is gyakran tesszük ezt másokkal. Talán észre sem vesszük, talán csak magunkban morgunk, vagy csak a házastársunknak mondjuk el a véleményünket, de nekünk is mindenről van véleményünk, ez egészen biztos. Mindennek az a gyökere, hogy szeretnénk megfelelni másoknak, szeretnénk egy normához igazodni, hogy elmondhassuk: mi jók vagyunk. A nagy döntéseink környékén vagy az életszakaszváltásoknál még nehezebb ez, hiszen ismeretlen terepre lépünk és még jobban vágyunk a megerősítésre: mi jók vagyunk.

Én is épp egy életszakaszváltás határán járok. Hetek kérdése és bővül a családunk egy nevelt gyermekkel. Feleségből hirtelen anya is leszek. Nem lesz elég, hogy megtaláltam az identitásomat keresztényként, nőként, feleségként, új feladat következik, új élethelyzet, amiben szintén jól kell teljesítenem.

hirdetés

Csak éppen mi az, hogy jól?

Révész Szilvi új könyve, az Elég jó nő épp jó időben került hozzám, mert ezt a témát taglalja. Egy egész könyvet írt arról, hogy mit jelent elég jó nőnek (feleségnek, anyának, egyedülállónak, idősnek) lenni a 21. században. Klasszikus sztereotípiákat néz meg közelről, melyekből rá kellett jönnöm, hogy némelyiket én is igyekeztem magamra venni. A jó kislány, az erős nő. Ezek olyan „elvárások”, melyek irreális súllyal nehezedhetnek ránk, és nemhogy jók és erősek nem leszünk, hanem össze is törünk alattuk. Szilvi ezek mellett egy teljesen más szemléletet ad át a könyvén keresztül. Egyetlen elvárást támaszt minden nő felé: legyenek azok a nők, akinek Isten teremtette őket. Legyenek azon a helyen életük minden szakaszában, ahova Isten hívja őket. Tudom, könnyű ezt mondani, de Szilvi ennél azért bővebben ír a témáról. Gyakorlati tanácsokat ad, kérdéseket vet fel, bibliai és ma élő nők példáját állítja elénk.

Ha már említettem a jó kislány mítoszát, szeretnék idézni egy mondatot a könyvből, ami engem nagyon megragadott. Talán azért, mert én is ennek a mítosznak az árnyékában élem sokszor a napjaimat. Szeretnék jól dönteni, jót tenni, jól viselkedni, jól segíteni, jól szeretni. Bár egy ideje már egyre tudatosabb vagyok a nemek mondásában és a határállításban, de van annyi önismeretem, hogy tudom, szinte soha nem a könnyebb utat választom. Ez néha oda vezet, hogy úgy érzem, összeroskadok a terhek alatt, pedig könnyen lehet, hogy nem nekem kellene mindet cipelnem.

A személyre szabott feladatokkal járó küzdelem megerősíti a hitünket, növeli az önbecsülésünket, és még a nehézségek között is örömmel tölt fel.”

Alapos fejmosás volt nekem ez a mondat. Emlékeztetett Jézus ígéretére: „Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” (Mt 11.30) Amikor úgy érzem, összeroskadok a világ súlya alatt, akkor nem azt a terhet cipelem, nem (csak) azt a feladatot végzem, amire el lettem hívva. De azokban a feladatokban soha nem fogok tudni elég jól teljesíteni és magamat is kizsigerelem.

Fel kell tudnom ismerni az Istentől kapott személyre szabott feladatomat. Oda kell állnom, ahol a helyem van, és ha ott vagyok, akkor teljesen mindegy lesz, hogy mások megértenek-e engem. Akkor nem fognak tudni lenyomni az értetlenkedő, kötekedő, néha talán féltékeny megjegyzések. Akkor nem azt fogom érezni, hogy erőmön felül cipekedem. Akkor örömmel fogom hordozni a keresztemet. És ez az öröm nem egy keserű vagy épp álszent öröm lesz, hanem őszinte, szívből jövő, megharcolt. Ha beállunk a helyünkre, elfogadjuk az istengyermekségünket, akkor elég jó nők lehetünk. Nem tökéletesek, de nem is értéktelenek, hanem elég jók!

Kép: dreamstime.com

Blog Lábánné Hollai Katalin
hirdetés

1 Komment

  • Válasz Filipánics Tibor 2020. 12. 17. 10:56

    “szeretnénk egy normához igazodni” Ezt nem vesszük észre a vallás és magunk között, sőt Isten és közénk is ez áll. Ehhez szorosan kapcsolódik a világnézet. Egy olyan világnézethez akarunk (v. valakik akarják, hogy akarjunk) kapcsolódni, mely betolakodó és ideje múlt. Nem a mázról beszélek, hanem ami alatt van.
    “legyenek azok a nők, akinek Isten teremtette őket” Nem sokra megyünk ezzel a kijelentéssel, mert ahhoz tudnunk kellene Isten kinek teremtett bennünket. Illetve, mit gondolsz arról, hogy Isten hogy tekint ránk. Erről elképzeléseid lehetnek csupán, azaz alkotsz vagy átveszel “normákat”.
    „Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” Ehhez képest tudattalanul, akkora terhet tesz a vallás a vállunkra, hogy mozdulni is alig tudunk.(igaz, ebben vastagon benne van a hívő is) Vegyük az Istenbe vetett bizalmunkat példának. Írva van, hogy a mennyi Atyánk, tudja mi jó nekünk. Tehát ha teljes bizalmat szavazunk Neki, akkor minden kérésünk felesleges, hisz Ő tudja mi jó nekünk. Ám összezavar benneteket Jézus szava, hogy amit kértek, azt megkapjátok. Mivel a földi életetekben nem tudjátok gyakorolni a teljes bizalmat, (és ti sem vagytok megbízhatóak) ezért csak a kérést értitek. Azt mondjátok hangosan, hogy bíztok Istenben, (gyakorlatban azonban) folyamatosan befolyásolni akarjátok, azaz minimális bizalommal vagytok felé. Ez a “normához való igazodás”, ezt tanítják, így képzelik, hát akkor ez a normális.Ugye milyen nehezen vesszük észre magunkat? Maga a kérés nagyon hasznos tud lenni de nem Isten felé.Én Istentől nem kérek semmit, nem befolyásolom, megbízom benne. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne legyenek vágyaim és céljaim,amiket kérésként megfogalmazok. Hogy kihez?? Ahhoz és annak, akiben nem bízok, akivel szemben meg akarom erősíteni a kérésem.