6

2019. December 6.

Juhász Gyula – A Várta

Fölégettem az összes hidakat,
Egyedül állok örök ég alatt.

Nem kell a kincs és nincs már szerelem,
Csak a magány és szegénység van velem.

Nem lázadok már és nem álmodom
És nem sírok a földi romokon.

Meghaltam sokszor és nem élek én.
De mindeneknek bánata enyém.

Jövő minden reményét ringatom,
Mint a vihart és fészket a falomb.

Így állok örök békességbe már
S az Istent várom, aki földre száll.

 

5

2019. December 5.

Ez a dal azt a kérdést teszi fel nekünk, hogy vajon van-e helye Istennek a szívünkben? Vajon van-e helye annak, hogy Isten a szívedbe írja az Ő történetét?

4

2019. December 4.

#adventikihívás – Legyél offline!

Rengeteg időt töltünk az online térben. Olyan értékes perceket szánunk a cél nélküli böngészésre, melyeket talán sosem kapunk vissza. Rosszabbul koncentrálunk, nem figyelünk a szeretteinkre, mert éppen ingerült kommentet írunk valakinek… Megéri? Arra hívunk, hogy ma kapcsold ki a netet a telefonodon, tarts egy kis online detoxot! Sőt, tovább is lehet vinni a kihívást, és kapcsold ki a telefonodat advent vasárnapjain, vagy akár egész hétvégén! 

 

3

2019. December 3.

Rorátéra menni

Bárcsak az arcomba csaphatna az éjsötét szél metsző hidege! Bárcsak újra hallhatnám a cipőm sarkának tompa koppanását a templom felé igyekezve a szívemben remegő izgatottsággal, mint a szerelmes, aki titokban siet a kedveséhez, hogy végre láthassa az arcát, a mosolyát! Bárcsak a sötét templom padjában ülhetnék megmerítkezve a Csendben, a kiválasztottság tudatával, hogy úgy gyűlünk oda mi, egyszerű emberek, mintha Isten katonái, „titkos ügynökei” lennénk, akik ismerik az Igazságot. Ahogy szállingóznak a hívek, úgy nő az öröm és az Isten iránti bizalom a szívemben, hogy Isten népe vagyunk, hogy mi vagyunk Isten népe, s én annak tagja vagyok. A rorátékon megélem a közösséget. Aki ott van, többnyire a szíve miatt jön, kevésbé magamutogató kötelességből. A rorátén a lelkemben érzem, hogy minden jelenlévő, ismeretlen hívő iránt szeretet van bennem, mert Isten népeként gyűlünk össze, ők az én testvéreim. A rorátén csendes mosoly van bennem, s a szentmise végére balzsamos boldogság vonja be a szívemet: tudom, hogy Ő van ott a szavakban, ott van az ostyában, ott van a pap szívében, ott van bennem: valami mámorító bizonyosságféle. Megdöbbenés, hogy tényleg minden szava igaz s életet adó.

Miért pont hajnalban hív Isten ilyen erővel? Miért mindig hajnalban?

Talán mert minden érzékemet megérinti? A csupasz bőrömet hideg éri, az utca és a templom sötétje vakká teszi a szemem, majd a gyertyaláng fényét felfogva felértékelődik a látásom, az ősi énekek a hallásomon át egyenesen a szívem közepébe repítik nemzedékek vágyódását? Hogy egy vagyok évezredek milliónyi emberével, akikben ugyanaz az éhség és szomjúság munkált? Talán hajnalban még él bennem a remény, hogy előttem áll a nap: talán ma sikerül egy ici-picit felcsillantanom Őt? Talán ma sikerül egy-egy döntés erejéig meghalnom magamnak, a bűneimnek, hogy átragyoghasson rajtam Ő? A bűnbánat reménye, hogy tiszta lappal folytathatom az életet? A megtört szív újjászületése?

A roráte nemcsak szentmise. Létezési forma, érzékeléssel teli szemlélés és befogadás, semmiségem beismerése és kimutatása, alázattal és bizalommal teli megnyílás, minden nap mosollyá váló s magamban továbbhordott együttlét, ajándékokkal elhalmozódás.

Roráréra menni hitvallás.

 

Írta: Rostási-Szabó Csilla

 

2

2019. December 2.

Pilinszky János: Hitünk titkairól (részlet)

Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

 

Első megjelenés: Új Ember, 1974. december 15. Forrás: Pilinszky János: Publicisztikai írások [Szerkesztette, a szöveget gondozta, a jegyzeteket készítette, az utószót írta Hafner Zoltán]. Digitális Irodalmi Akadémia (www.pim.hu), Budapest, 2011, Petőfi Irodalmi Múzeum.

1

2019. December 1.

#adventikihívás

Kedves Barátunk!
Elmondhatatlanul örülünk, hogy idén harmadszorra hívhatunk arra, hogy velünk éld át a várakozás örömét adventben. Ezzel a kis naptárral szeretnénk kedveskedni neked, reméljük az itt található meglepetések igazi ajándékokká válnak neked és másoknak is! Ebben az adventben arra hívunk, hogy szánj naponta tizenöt percet a Biblia olvasására! Ez segíteni fog abban, hogy lélekben is készülhess az ünnepre.

Áldott készülődést kívánunk!