Kunszabó Eszter, Vélemény

Akkor most betiltjuk a hajléktalanságot?

A múlt héten ismét előkerült a hajléktalanság kérdése, és a döntéshozók (ismét) bejelentették, hogy betiltják a közterületen való életvitelszerű tartózkodást. Nem egy politikai írást szeretnék megosztani veletek, nem arról akarok írni, hogy kiről mit gondolok. Csupán úgy szeretnék írni, mint egy keresztény szociális munkás, aki nap mint nap hajléktalanokkal foglalkozik. Azt gondolom, hogy minden kereszténynek, sőt, minden jóérzésű embernek kell, hogy legyen véleménye arról, hogy hogyan kell foglalkozni a szegényekkel. Hiszen ha túljutunk azon, hogy hibáztatjuk őket, és megpróbáljuk megérteni a helyzetüket akkor meglátjuk azt is, hogy milyen felelősséggel tartozik értük, a legkiszolgáltatottabbakért, a társadalom, vagyis mi!

Ahhoz, hogy megszüntessék a szemmel látható hajléktalanságot, a rendőrséget és a közterület fenntartókat hívják segítségül, mondván, hogy van elég szálló, ahol lehajthatják a fejüket az arra rászorulók. A közmunkaprogram segítségével pedig mindenki kereshet elegendőt, hogy valamiféle fedél kerüljön a feje felé.

Igen, egyetértek, utcán élni nem emberhez méltó. Egy aluljáróban a saját vizeletünkben feküdni nem emberhez méltó! Ez egy jó gondolat. De a valódi kérdés az, hogy miért él mégis több ezer ember közterületen. Vajon számunkra mi lenne az a pont, amikor a teljes és tiszta belátó képességünk birtokában azt mondanánk, hogy ez az életvitel az egyetlen elfogadható opció, amivel rendelkezünk? Mik lehetnek azok az okok, amik miatt tömegek gondolják azt Magyarországon, hogy inkább az utca, mint bármi más?

Azon a ponton, amikor az ember eljut az utcán élés lehetőségéhez, csupán egy másik opciója van: a szállók. És igen, tényleg elég sok szálló/éjjeli menedékhely van, főleg Budapesten… DE – és ez egy nagyon fontos „DE” – ember legyen a talpán, aki egyetlen egy éjszakát el tud tölteni egy hajléktalanszállón!

Mert milyen nehézségekkel néz szembe az ember egy hajléktalanszállón? Vegyük sorra!

hirdetés
A szálló állapota

Az egész hajléktalanellátó-rendszerre, sőt az egész szociális intézményrendszerre nagyon kevés forrás jut – és legjobb tudomásom szerint nem is tervezik emelni a költségvetésben a hajléktalan-ellátásra szánt összeget. Ezért maguk a szállók és az éjjeli menedékhelyek sincsenek a legjobb állapotban, ráadásul szociális munkás is kevés van, és ők is jelentősen alulfizetettek.

Másrészt elég visszataszító higiéniai állapotok uralkodnak egy-egy szállón. Nem akarom nagyon részletezni ezt a szempontot, egyrészt mert mindenki el tudja képzelni, milyen lehet a helyzet, de azért sem, mert fontosnak tartom azt is hangsúlyozni, hogy a hajléktalanok többsége nem a saját végtermékében fetrengő alak. Egy szállón igenis büdös van, semmihez nem akarnál hozzányúlni, nem hogy lefeküdni egy matracra… És persze tetvekkel és poloskákkal is találkozhat az ember. Ha valaki még ad magára – és nagyon nagy különbség van lélektanilag egy olyan hajléktalan között, aki még ad magára, és aki már nem – nem szívesen fog bemenni egy éjjeli menedékhelyre, mert neki is ugyanolyan visszataszító, mint a lakhellyel rendelkezőknek, vagyis nekünk. Persze, vannak pozitív példák is, vannak jó helyek, főleg azok az átmeneti szállók, amikért már valamennyit fizetni is kell, és nem „fapados” helyek. De mindent összevetve közel sincs annyi elfogadható hely, ahány hajléktalan van.

A szükség törvényt bont, avagy a lopások körforgása

Tehát kevés a pénz, kevés a szociális munkás és rosszak az állapotok, ez azonban még nem minden. Az az egyik legnagyobb visszatartó erő, hogy a lábadról is lelopják a cipőt, amíg alszol. Én akarok lenni az utolsó, aki kriminalizálja a hajléktalanokat, de a szükség igenis törvényt bont. Kicsit képzeld bele magad a szituációba, hogy hónapok óta fázik a lábad a hidegben, és nem kapsz egyik intézményben sem olyan cipőt, ami elég meleg és jó a lábadra. A melletted lévő lábán viszont pont olyan bakancs van, amire szükséged lenne. Nézed a cipőjét, aztán nézed a hidegben elgémberedett lábujjaidat, és arra gondolsz, hogy holnap megint hideg lesz. Hát ez van, ellopod. Meg aztán ott van az is, hogy mindenből, amiből tudsz egy kis pénzt csinálni, azt megszerzed – ez sem teljesen érthetetlen. Természetesen nem minden hajléktalan lop. De mindenkitől lopnak.

Egy fokkal jobb a helyzet az átmeneti szállókon, ahol jellemzően kisebb szobák vannak, nem egy nagy tér ágyakkal, és már szokott lenni valamiféle zárható tároló. De ez még mindig nem minden!

Kikkel fogsz egy szobában aludni?

Jól van, mondjuk túltetted magad azon, hogy gagyi a hely, kevés a szociális munkás, büdös van és kosz, meg tetvek és poloskák, és még azt is bevállalod, hogy reggelre lehet, hogy mindenedet elvitték. Akkor el kell kezdened azon gondolkozni, hogy kikkel fogsz egy helyiségen, jobb esetben egy kisebb szobán, még jobb és ritka esetben egy folyosón osztozkodni. Ugyanis az az ember, aki lelkileg, mentálisan, pszichésen és fizikailag is egyaránt egészséges, az nagy valószínűséggel dolgozik és van hol laknia!

Tehát azok, akik hajléktalanok, valószínűleg nem teljesen egészségesek az előbb felsorolt szempontok alapján. Sajnos sokan vannak közöttük, akik olyan mentális vagy pszichés betegségekkel küzdenek – sokszor orvos által kezeletlenül –, ami alkalmatlanná teszi őket a közösségi együttlétre. Például megállás nélkül beszélnek, vagy skizofrének, vagy mondjuk hangokat hallanak. Sokan vannak, akik valamilyen függőséggel küzdenek – amit nem lehet letenni egyik percről a másikra – és ezért gyakran nem nyújtanak kellemes társaságot. Ráadásul egy ilyen szállón egy csomó olyan ember van összezárva, akik mindenkit mindenhol csak zavarnak, sehol sem örülnek nekik, és ettől bizony vagy szomorúvá, vagy idegessé és ingerlékennyé válnak. A legkisebb dologra is ugranak, mindig azt érzik, hogy meg kell védeniük magukat, ki kell állniuk magukért, mert ha ők nem teszik, akkor senki sem fogja megtenni értük. Tehát se nem nyugodt, se nem pihentető, se nem kellemes egy éjszaka a legtöbb hajléktalanszállón.

Jó, de a közmunkaprogrammal ki tudják fizetni a jobb helyeket, nem?

Erről már írtam korábban egy cikket, de röviden összefoglalva, ha azt nézzük, hogy mi a valódi oka annak, hogy valaki hajléktalanná válik, akkor láthatjuk, hogy nem az a probléma, hogy jól szituált, elfogadható családi háttérrel és gyermekkorral rendelkező, tanult és mentálisan jó állapotban lévő személyek elvesztik a munkahelyüket. Nem a munka hiánya tesz valakit hajléktalanná, hanem az, hogy valamiért nem képes – akár csak ideiglenesen – olyan szinten beilleszkedni a társadalomba, hogy egy hat-nyolc órás munkát el tudjon látni. Nem, ezek az emberek azért hajléktalanok, mert vagy fizikailag, vagy pszichésen, vagy mentálisan szenvednek valamitől, és nincsen mögöttük egy olyan családi vagy baráti háttér, ahol támogatnák őket, ahol elkapnák őket a zuhanás közben, vagy ahol biztonságban éreznék magukat. Természetesen az általánosítással még mindig és már megint vigyázni kell, de azt azért beláthatjuk, hogy ha mindenki, aki sebeket hordoz, akár szemmel láthatóan, akár láthatatlanul, rendelkezne olyan emberi kapcsolatokkal, amikben feltétel nélkül szeretik és elfogadják, és olyan egészséges példát mutattak neki gyerekként, amire egész életében építhet, akkor én most nagy valószínűséggel nem írnám ezt a blogot.

A döntéshozók azt mondják, hogy a közmunkában mindenkinek lehetősége van arra, hogy összeszedjen annyi pénzt, hogy ne kelljen az utcán élnie. Jelenleg a közfoglalkoztatotti minimálbér nyolc órás munkaviszony esetében bruttó 81.530 forint havonta, melyből a levonások után 54.217 forintot vihet haza a közfoglalkoztatott – és ez már egy emelt összeg 2017-hez képest. Ez a szakképzett közfoglalkoztatott – a legtöbben nem szakképzettek – esetében bruttó 106.555.-Ft, ami nettó 70.859 forintot jelent, a munkavezető bére pedig 117.245 forint, ami nettó 77.968.

Ez tehát azt jelenti, hogy a legtöbb esetben a közfoglalkoztatottak 54 217 forintot kapnak, ami semmi másra nem elegendő, mint egy átmeneti szálló vagy egy munkásszálló kifizetésére. Arról nem is beszélve, hogy gyógyszereket, bérletet és ételt már nem lehet venni ebből a pénzből. De még mindig nem ez a legnagyobb probléma. Sokkal inkább az, hogy az emberek nagy részének elsősorban nem munkára és lakásra van szüksége, hanem speciális kezelésre. A pszichiátriai betegek nem tudnak dolgozni. Az alkoholisták és a drogfüggők – akármennyire szeretnének, vagy akármennyire szeretnénk mi – nem tudnak dolgozni. A fizikai betegségekkel küzdő, de – most abba ne is menjünk bele, hogy miért – nem leszázalékolt emberek nem tudnak dolgozni. Amire szükségük van, az az állandó pszichiátriai ellátás, rehabilitáció, mentálhigiénés ellátás, pszichiáter, normális kórházi ellátás, és ha a fizikai állapotuk miatt nem tudnak dolgozni, akkor normális pénzbeli ellátás.

És még folytathatnám

Annyira sok szempont van még, aminek kifejtésébe nem is kezdek bele… De azt azért meglebbentem, hogy nem tudom, konzultáltak-e a döntéshozók az utcafronton dolgozó szociális munkásokkal, hogy felmérjék, kiket és hova terveznek bevinni (bevitetni?). Azt sem tudom, hogy honnan lesz a rendőrségnek és a közterület-fenntartóknak annyi humán erőforrása, hogy véghezvigyék a kitűzött célt.

De ami ezek közül a leginkább zavar, az az, hogy ez bizony csúnya lesz. Azt gondolom, hogy a hajléktalanság (további) kriminalizálásához fog vezetni, ha azt fogjuk látni, hogy rendőrök és közterület fenntartók állandó jelleggel járkálnak az utcákon, hogy elkapjanak minden csúnya, gonosz hajléktalant, aki közterületen merészel létezni! És mint mondtam, egyetértek azzal, hogy a közterületen való életvitelszerű tartózkodás nem méltó az emberhez. Azonban úgy látom, hogy ezzel a megoldással azokat a legelesettebb embereket, akikhez nekünk, a társadalomnak együttesen kellene lehajolnunk, most a törvény őreivel fogjuk kergetni, hogy olyan helyre tereljük őket, ahol nem zavarják a szemünket.

Összességében tehát azt gondolom, hogy ez a rendelkezés úgy akar kezelni egy rendkívül szerteágazó és mélyen gyökerező problémát, hogy csupán a legvégső tünetet próbálja meg kezelni, anélkül, hogy olyan megoldásokat kínálna, amelyek valóban segítenének.

Hát ilyen egy hajléktalan temetése

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás