2017. 05. 12.

„Nem azért nézünk egy kivégzőeszközön függő holttestet, mert az olyan bájos” – Kiss Bertalan a 777-nek

„Háttal misézés”, ráadásul latinul? Minek ez az egész? De ami még fontosabb: miért vonz annyi fiatalt? Kiss Bertalannal beszélgettünk a fiatalok pedagógiai megtévesztéséről, a kiüresedett szokások veszélyéről és arról, baj-e, ha van gitár a templomban.

Jelenleg magyarként a Juventutem ifjúsági világszervezetnek vagy a vezetője, amelynek többek között célja a “régi rítusú” szentmise hagyományainak ápolása. Tegyük akkor ezt először is tisztába. Most akkor “régi miséről”, “latin miséről”, “háttal misézős miséről”, vagy “tridenti miséről” beszélünk? Hogy is van ez?

A kedvencem a “kukucskálós mise”! (nevet) A Juventutem egyébként eredetileg egyetlen céllal jött létre, hogy azokat a fiatalokat, akik a hagyományos liturgikus formákhoz, a tridenti rítushoz kötődnek, kijuttassák az Ifjúsági Világtalálkozóra és minden ehhez szükséges körülményt biztosítsanak számukra.

Helyes tehát a tridenti rítus megnevezés?

Nem helyes, a közérthetőség miatt mondtam csak így, hivatalosan a római rítus rendkívüli formájaként érdemes hivatkoznunk rá.

Ha jól tudom ez az egyháznak az a liturgikus formája, amely majd’ négyszáz éven át általánosan használatban volt.

Igen, a tridenti zsinat óta biztosan, de a rítus gyökerei egészen Nagy Szent Gergely pápáig, a hetedik századig nyúlnak vissza, így a legősibb liturgikus hagyománya a kereszténységnek. A II. Vatikáni zsinat liturgiával foglalkozó dokumentuma, a Sacrosanctum Concilium beszél egy liturgikus megújulásról. Ennek a megújulásnak az alapja még a huszadik század elejére vezethető vissza. Az akkori liturgikus mozgalom alapvető célja volt, hogy az egyház liturgikus gazdagságát minél inkább – oktatáson keresztül – közelebb hozza a hívekhez.

Nem úgy képzelte el, ami aztán a hetvenes években megvalósult, hogy ami nehezen emészthető és nem egyértelmű elsőre azt el kell hagyni, egy merőben új rítust kellene alkotni, amely ha majd  népnyelven lesz, akkor úgyis mindenki érteni fogja.

Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogyha ma a szentmisére gondolok nekem egyetlen “forma” ugrik be.

A zsinat után VI. Pál pápa kiadta az új misekönyvet, amit ma ismerünk. Ez a római rítus rendes formája. Akkor azt gondolta mindenki, hogy a régebbi misekönyvhöz csak a nosztalgiázó idősek ragaszkodnak majd, ezért egy-két engedménnyel megengedték, hogy az alapján is misézzenek. Azonban egy teljesen más reakció érkezett, mert az idősek mellett a fiatalok is nagy számban felfedezték és megszerették. A közhelyekkel ellentétben nem valamiféle ellenmozgalmi reakció volt ez, hanem egyszerű emberek válasza, akiknek fontos volt, hogy ilyen ősi formában is megélhessék a hitüket. Nem egy idősek klubjáról, hanem egy főként fiatalokból álló mozgalomról beszélünk.

Azért akármennyire sztereotipikus is, de ha a régi rítusba mélyedő fiatalokat képzelek el, nekem anakronisztikusan öltözködő, valamilyen fejben kiszínezett “régi világot” visszasíró, egy sima beszélgetésben tizenkilencedik századi pápákat idézgető társaság ugrik be, akik az Y-generáció tagjaiként valójában csak nem találják a helyüket s ezért valami markáns kapaszkodót keresnek. Nagyjából helytálló a leírás?

Nem. Nem helytálló. (nevet) Biztos vannak mindenütt olyan fiatalok, akik különböző esztétikai okokból vonzódnak az ilyesmikhez, de ezzel szerintem önmagában még nincs is gond. Annyiban egyébként biztosan helytálló a leírásod, ha az anakronizmus, hogy azok a fiatalok, akik a hagyományokhoz vonzódnak, hajlamosak például a hagyományos erkölcsi felfogást is magukénak vallani. Ebben megint csak nem látok kivetnivalót.

Ha belegondolunk, ez a liturgia táplálta azt a keresztény Európát, amely évszázadokon keresztül fennállt, s azzá tette a kontinensünket, ami.

És amelynek a romjain most élünk.

Ez azt jelenti, hogy szerinted az egyház a reformmal a hagyományos liturgia mellett a hagyományos erkölcsi értékeit is háttérbe szorította volna?

Ez a mentalitás nem a liturgiából fakad, az okokat mélyebben kell keresni. XVI. Benedek hangsúlyozza, hogy az új liturgiát is ugyanazzal az áhitattal és lelkülettel kell végezni, mint a korábbit. Nem jelöl ki valamiféle “ideális” időszakot. A probléma a zsinat utáni évtizedekben keresendő, amikor kétféleképpen kezdték el értelmezni a zsinat reformjait, köztük a liturgikus reformot. Akik a “folytonosságot” képviselik, azt mondják, hogy történtek változások, de ugyanazt a szellemiséget kell továbbra is megélni, amely az előzőhöz is kapcsolódott, a hit és a hagyomány nem változott. Mások, akikről Benedek pápa vagy Robert Sarah bíboros is beszél, szakadást akartak. Azt mondták, hogy a régi formákkal való szakítás magában hordozza a tartalommal való szakítást is és vica versa.

Ehhez miért kell a rendkívüli formára fókuszálni? Ott az új liturgia, csak folytonosan kell értelmezni.

Mert a szakadás felőli értelmezés vált dominánssá.

Ezt miből látjuk?

XVI. Benedek pápa nem véletlenül hangsúlyozza, hogy a római rítusú szentmise két formájának “kölcsönösen gazdagítaniuk kell egymást”. A Summorum Pontificum kezdetű, pont tíz éve kiadott apostoli levele, amely tisztázza, hogy egyenlő jogállása van mindkét formának,ennek az üzenetnek a legjelentősebb megnyilvánulása. Nyíltan beszél róla, hogy a szakadás felőli megközelítés vált a fősodorrá, ami nem jó.

Most az a baj, hogy gitár van a szentmisén?

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a hagyományos liturgia hívei nem liturgikus rendőrség, bár hozzáteszem, hogy a világias zene, és a liturgikus szövegek nélkülözése a szentmisén komoly problémákat vet fel. A gitár jelenleg elterjedt használatával kapcsolatban: Sarah bíboros, aki most az Istentiszteleti Kongregáció vezetője, lépten-nyomon hangsúlyozza, hogy például a latin eltűnése a liturgiából, a gregorián háttérbe szorulása, a szembefordított oltárok, mind korábban elképzelhetetlennek számító lépések voltak. Ez nem valamiféle görcsös ragaszkodás a régihez, hanem a hagyomány organikus rendjének a helyén kezelése.

Amikor a római rítust egységesítették, az is rengeteg helyi, organikusan kifejlődött rítust eltörölt. A huszadik században meg úgy látszik szintén kialakultak új formák. Mitől válik ez negatívvá?

Fontos leszögeznem: az új rítust nem szembe fordított oltárral, nem népnyelven és nem gitárral képzelték el. Azt is tisztázni kell, hogy Trident nem alkotott egy új rítust, amelyet egyik napról a másikra kötelezővé tett mindenhol, hanem egy addigra több száz éve létező és működő liturgiának a fokozatos átvételét kérte.  Ehhez képest VI. Pál liturgiája egy merőben új misekönyvet alkotott, amelyet ha kinyitunk, látjuk, hogy latinul van, gregorián énekekkel és kelet felé történik a bemutatása. A könyv így van megírva, a zsinat így kérte.

Akkor miért nem így történik?

Ez egy remek kérdés. Nekem van erről egy személyes elképzelésem. A huszadik századi háborúk több generációt vágtak el egymástól s éppen ezért a tradíciók, szokások átadása rengeteg helyen egyszerűen megszakadt. Rengeteg gyerek nőtt fel apa nélkül, mert vagy meghalt a háborúban, vagy hadifogságba került, esetleg megnyomorították. Üres, látszólag öncélú szokásokká silányodtak olyan sok évszázada több generációt formáló hagyományok, amelyek tartalmát nem volt ki átadja.

Ebből hogy jutunk el az oltárok szembefordításáig?

Úgy, hogyha megnézzük az egyházi folyamatokat, a hatvanas-hetvenes évekre felnőtt ott is egy olyan generáció, amely már legalább két emberöltő óta csak üres szokásokat kapott. A hagyományok értelme ott is kiüresedett, csak egy “szabályhalmazt” láttak a formákban. Feltehették a kérdést, hogy minek zárjuk magunkat egy értelmetlen keretbe. Szerintem lehetséges, hogy egyrészről ez, másrészről a világból beszüremkedő forradalmi gondolkodásmód okozhatta azt, hogy nem a folytonosság elve alapján értelmezték a reformokat.

Említetted, hogy mennyi fiatalt vonz többek között a ti közösségeket is és hogy ez némileg ezeknek a hagyományos kereteknek is köszönhető. Azonban ha elmegy az ember a pesti jezsuitákhoz, az országúti ferencesekhez, a Szent Imrébe, csordultig levő diákmiséket talál, ahol aztán a basszusgitárig minden van…

Ha bárki a liturgiára hivatkozva szakadást akar gerjeszteni, jöjjön akármilyen közegből, tévúton jár.

A liturgia “csúcs és forrás” amely az egység jele és megalapozója kell hogy legyen a keresztények életében. Hála az Istennek, hogy ennyi ott a fiatal! Ha megélik emellett a hitüket a mindennapjaikban, világos tanítást kapnak, tiszta erkölcsi életet élnek és később megházasodnak vagy papnak mennek, akkor szerintem az már jó. Ez nem verseny. Mi azért tartjuk fontosnak hangsúlyozni, hogy fiatalok vagyunk, mert rengeteg tévhit él azzal kapcsolatban, hogy biztos csak nosztalgiázó öregurakat érdekli a gregorián vagy a rendkívüli forma.

Hogyan kerül a Juventutemmel kapcsolatba egy fiatal?

A Juventutem világszerte tizenhat országban van jelen több, mint harminc tagszervezettel. Ezek természetesen mind különbözőek. Ami szerintem közös bennük, hogy a nagy részük fiatal felnőttként tért vissza a hithez. Talán az lehet számukra vonzó, hogy itt semmit sem tolnak az arcukba, nem tukmálnak rájuk semmit. Annyit látnak, hogy adott egy áldozatkész közösség, akik hétről-hétre megszervezik, hogy legyen kórus, legyen megfelelő képzése azoknak, akik az oltárnál szolgálnak, legyenek saját énekes és imakönyveik, s így tovább. Tekintettel arra, hogy a rítus nagy része latinul van, és egy hihetetlenül gazdag szimbólumrendszerrel találkozhatnak, valószínűleg sokkal több kérdés is felmerül bennük már az első alkalommal és ez horogként működik.

Nemrég Rómában jártál egy konferencián a Ferenc pápa által tavaly alapított Világiak a Család és az Élet Kongregációja szervezésében. A téma örökzöld: “hogyan érjük el a fiatalokat”. Egy ifjúsági közösség vezetőjeként hogy látod, hol vannak a fiatalok? Vagy már maga a kérdés is annyira “öreg”, hogy rossz így feltenni?

Szerintem a kérdés ilyen megközelítése egy téves huszadik századi pedagógiai irányelven alapszik. Ez azt állítja, hogy mindig lejjebb kell tenni a lécet, hogy mindenki simán megugorja és akkor majd sokan leszünk. Ez egyszerűen nem igaz.

Milyen értelemben veszik lejjebb a lécet?

Minden értelemben. Legyen szó a hittel kapcsolatos tudásról vagy éppen a liturgia ismeretéről. Bocsánat, de az élet nehéz. Ma alapból, de keresztényként végképp a társadalomban élni borzasztóan nehéz. Fenntartani egy családot, megélni a hivatásomat igenis nehéz. A hitem, a hittel kapcsolatos ismereteim, a szentségek mind eszközök ahhoz, hogy le tudjam győzni a nehézségeket.

Ha azt mondjuk, hogy attól fognak jönni a fiatalok, mert azt látják, hogy ez az egész kereszténység “nem is olyan nehéz”, akkor átverjük őket és nem mellesleg hamar tovább is állnak.

Tévképzetet alakítunk ki bennük az egyházról és a társadalomról egyaránt. Nagypéntek nélkül nincs feltámadás. Az egyház nem egy egérutat kínál a szenvedések elkerülésére kis közösségekben, hanem amikor elhangzik a misén, hogy “Ite missa est”, annak azaz üzenete, hogy menjetek, mert ti vagytok frontvonal frontvonala. Nektek lesz a legnehezebb, de helyt tudtok majd állni, mert Krisztus veletek van!

A megfáradtan a világból beeső fiatal miért akarná még magára venni az újabb nehézségeket a nyakába akadó latin, összetett szentmisét?

Én szerintem ez segíthet abban, hogy feldolgozza az ember, hogy a kereszt elől nincs menekvés. Ott lógnak a keresztek az iskoláinkban, az otthonainkban. Nem azért nézünk egy kivégzőeszközön függő holttestet, mert az olyan bájos, hanem mert emlékeztetnünk kell magunkat szüntelen arra, hogy mi vár miránk is. A cél a lelkek üdvössége, és nem az érzelmi kényelmük.

Heltai Péter

(Fotók: Bonifert Rita)

Interjú
hirdetés

1 Komment

  • Válasz Benkő Mária 2017. 05. 13. 07:36

    Nagyon szépen köszönöm ezt a cikket!