"Az utolsó ítéleten nem fog velünk szembe jönni se az autónk, se a házunk" - húsvéti nagyinterjú Böjte Csabával – 777
Interjú

“Az utolsó ítéleten nem fog velünk szembe jönni se az autónk, se a házunk” – húsvéti nagyinterjú Böjte Csabával

Hogyan lesz a tízparancsolatból diktatúra? Mit keres a börtönben egy ferences szerzetes  egy csoport kamasszal? Miként lehet felrázni a ma emberét hamis biztonságérzetéből? Minderről és még sok minden másról is beszélgettünk húsvéti nagyinterjúnkban Böjte Csaba ferences szerzetessel. 

Csaba atya rendszeres olvasója a 777-nek?

Igen, nem egyszer találkoztam már az oldallal. Javarészt az interneten keresztül tájékozódom és a 777 írásai is eljutnak hozzám.

Sokszor az Egyházon belül még mindig vita övezi az internethasználat kérdését. Mennyire kell egy papnak/szerzetesnek jelen lennie online, hol vannak a határok…

Ilyen viták mindig is voltak, ez természetes. Kell-e szószék vagy nem? Ugyanígy pár évszázaddal később: legyen mikrofon a szószéken vagy ne? Az internet, mint egy mikrofon, képes felerősíteni Krisztus hangját a világban. Lehet jól is, rosszul is használni, mint minden mást, de hiszem, hogy Isten akaratából van a net is, amelyen keresztül meg tudjuk egymást szólítani.

Az elmúlt hetekben kiemelten hangsúlyozta írásaiban és beszédeiben a tízparancsolat fontosságát. A közmédiában is ebben a témában lesz látható virágvasárnaptól a húsvétvasárnapig. Miért pont a tízparancsolat?

Mi történik, ha túl sok a baleset az utakon? Amint lehet, jönnek a rendőrök és leporolják a közlekedési táblákat, kiraknak néhány traffipaxot és máris sikerül csökkenteni a bajt. Körülnézek a társadalmunkban és számtalan balesetet látok, emberi tragédiákat. Családok hullanak szét, rengeteg a válás, a veszekedés.. Gondoljunk bele! Magyarországon több, mint tizenkilencezer ember van ebben a pillanatban is börtönben, húszezer gyerek lakik árvaházakban. Ahhoz, hogy megértsük ezt a krízist és kilábalhassunk belőle, vissza kell nyúlnunk a tízparancsolatig.

Mernünk kell bátran elindulni ezeknek a boldogságra vezető parancsoknak az útján. Kétségtelen, hogy boldogabb az az ember, aki békében és szeretetben él a Jóistennel, mint aki káromkodik és elfordul Tőle. Ahogy az is boldogabb, aki tiszteli a szüleit, ahelyett, hogy folyamatosan veszekedne velük. Mindez egyszerű logikával belátható. Meggyőződésem, hogy ezek nélkül a mérfőldkövek nélkül lehetetlen békés, boldog életet élni a világon.

És mit gondol azokról, akik magukénak vallják ugyan a tízparancsolat szellemiségét, de nem kötődnek Istenhez? Nem lopnak, nem hazudnak, “jó emberek”, pusztán nem hisznek.

Nem gondolom, hogy a jobb lator például meg lett volna keresztelve, sőt maga is elismerte, hogy igazán selejtes életet élt és megérdemli a sorsát. Ott a Golgotán, a vérében kapta meg a keresztséget. Mégis ő az egyedüli a Szentírásban, akit maga Jézus avat szentté, amikor azt mondja neki:  “még ma velem leszel a Paradicsomban”. Van körülöttünk rengeteg ilyen – a II. vatikáni zsinat szóhasználatával élve – anonim keresztény, akik ugyan keresők, de jóravaló, rendes emberek.

Nemrég Henri Boulad, egyiptomi jezsuita szerzetes adott nekünk egy nagyinterjút, amiben többek között azt hangsúlyozta, hogy hatalmas kihívás az Egyház “nagy fogalmait” újra érthetővé tenni a kor embere számára. Ő a feltámadást hozta példának, de a másik ilyen szó, amelyet ezerféleképpen használunk, a szeretet. Csaba atya szerint hogyan magyarázható helyesen a szeretet?

Időről időre igyekszem hangsúlyozni, hogy a szeretetünket mindig igazságba kell öltöztetnünk, az igazságunkat pedig szeretetbe. Ahogy tízparancsolat nélkül nincs szeretet, úgy a szeretet nélküli parancsok könnyen diktatúrát szülnek.

Hiszek benne, hogyha ugyanúgy hagyunk időt elcsendesülni a kétkezi munkásnak és az egyetemi tanárnak, a belső vágyaik terén nagyon hamar egy húron fognak pendülni és egyaránt megértik, mit is jelent szeretni Istent és a másik embert.

Közeledik a húsvét. Még ha sokan el is mennek ilyenkor templomba, egy nagyon vastag réteg ezen az ünnepkörön csupán szokások halmaza. Tojáskeresés, nyuszi, locsolkodás. Hogyan lehet ma felrázni az embereket és segíteni nekik, hogy a lényeget tegyék az első helyre?

A mai ember rendelkezik egy nagyon naív biztonságérzettel. Vele semmi baj nem történhet, elvégre a társadalom ügyel rá, a kormánynak egyéb dolga sincs, minthogy neki enni adjon, és így tovább. Egy ál paraván mögé pakoljuk a gyengeségeinket, problémáinkat, ahelyett, hogy Isten elé vinnénk őket. Legutóbb például kamasz gyerekekkel egy fegyházban szerettünk volna előadni egy Szent László életéről szóló színdarabot, ahova végül is nem engedtek be, mert ez a hely “nem gyerekeknek való”. Kérdem én, ha évek múltán egyikük valamit elkövetne, ugyanide kerülne, nem? Miért nem lehet megmutatni a világ sebeit, a veszélyeket, hogy aztán el tudjuk őket kerülni? Beszélnünk kell mindezekről, hogy a gonosz lélek ne tudjon romba dönteni annyi házasságot, barátságot, karriert.

Küzdened kell azért, hogy megmaradj és a szeretteid ne sodródjanak el mellőled! Küzdened kell, hogy eljuthass az örök életre! Nagypéntek engem arra figyelmeztet, hogy ebben az életben nem babra megy a játék. Jézussal láthatjuk, hogy két út áll mindenki előtt. Az “A variáció” a megtérés, amely által “életetek lesz és életetek bőségben lesz”, a “B variáció” pedig a bűn, amelynek zsoldja a halál. Hamis a mai ember hozzáállása, miszerint akárhogy is dönt, “majd csak lesz valahogy”.

Ha jól döntök jó lesz, ha rosszul döntök, annak súlyos következményei lesznek. A bűn nem játék. Ha nem lenne ilyen súlyos dolog, Jézus nem fizetett volna ilyen súlyos árat a mi szabadságunkért.

Miképp lehet ezt az üzenetet eljuttatni a ma emberéhez? Hogy ne csak nagyokat bólogasson rá, hanem elkezdjen eszerint is élni?

Fontos tudatosítanunk, hogy a szeretteink, barátaink lelke halhatatlan. Az utolsó ítéleten nem fog velünk szembe jönni se az autónk, se a házunk, se semmiféle diplománk, csak az emberek, akiket valaha ismertünk. Minden egyéb csak csomagolópapír. Bármit elérsz vagy építesz, idővel elenyészik. Ezt a lényeglátást kell újratanulnunk nekünk és kortársainknak. Javasolnám mindenkinek, hogy a nagyhét közeledtével vegyen egy papírt és rajzoljon rá végig egymásba futó köröket, mintha céltáblát rajzolna. Ezután írja fel az élete prioritásait bentről kifelé haladva. Meg fogja látni, hogyha őszinte magával, minden a helyére kerül.

Az én halhatatlan lelkem, az üdvösségem, az Istennel való személyes kapcsolatom a legelső.

Minden más, ami után futok, hogy úgy mondjam, potyázás. Miután erre rájöttem, kutya kötelességem, hogy az életemet aszerint alakítsam, hogy a legfontosabb dolgokra legyen a legtöbb időm és ne fordítva.

Az oldalunkat jórészt otthonról már elszakadóban lévő, de még nem családos tanuló/dolgozó fiatalok olvassák. Sokaknak ebben az “átmeneti” időszakban nehéz megmaradniuk a hitükben. Mit tanácsol nekünk, mi segíthet abban, hogy kitarthassunk Isten mellett minden kihívás és kísértés ellenére?

Ha Jézus Krisztustól kezdve megnézzük a történelem során az Egyház nagy szentjeit, mind rendkívül fontosnak tartották, hogy bizonyos időszakokra kivonuljanak a világból és csak Istenre koncentráljanak. Ebből voltak képesek erőt meríteni a további munkájukhoz, amire a hivatásuk szólt. Jómagam, amikor huszonöt éves voltam – rengeteg kérdéssel a fejemben – elmentem egy évre bányába dolgozni. Sajnos a kommunizmus nem engedte meg, hogy más helyre vonuljak el, így a bánya lett az én “barlangom”.

Azt tudom tanácsolni nektek, hogy keressétek meg a ti saját barlangotokat vagy pusztátokat, ahova visszavonulva jobban meg tudjátok hallani az Úr hangját.

Lehet ez egy nagyváros közepén is vagy éppen Erdély egyik gyermekotthonában. Rengetegen jönnek hozzánk fél vagy egy évre önkénteskedni és semmi mást nem csináltak csak amint megérkeztek, elkezdték szeretni a rájuk bízott gyerekeket. Ha beszélgetek ezekkel a fiatalokkal, ők is ilyen elvonulásként, a nagy döntések előkészítőjeként emlékeznek a nálunk töltött idejükre, mint én a bányában eltöltött hónapjaimra.

Húsvét közeledtével Csaba atya írásaiban gyakran kiemeli a remény és a derű fontosságát. Lehetséges a nap huszonnégy órájában derűsnek lenni?

Életem egyik meghatározó felismerése, hogy Isten mielőtt egyetlen csodát is tett volna, azzal kezdte, hogy gyermekké lett. Ő írja a forgatókönyvet, lehetett volna rögtön felnőtt is, nem? Akkor is volt épp elég baj a világban, könnyebb lett volna nagy tanítóként megjelenni és kiosztani mindenkit. Ehelyett Isten mert gyermek lenni! Mielőtt ezen megbotránkoznánk, emlékezzünk, hogy azt is mondta, hogy aki nem lesz olyan, mint egy gyermek, nem mehet be a Ő országába.

Tud nekem bárki, bármi olyan dolgot mondani, amit jobb elvégezni idegesen és zsörtölődve, mint jó kedvvel és derűsen? Na ugye.

Ezért, ha az Istenről kell beszélnem én mindig legszívesebben az értünk gyermekké lett Istenről mesélek az embereknek. Teremtőnk a saját arcát Jézus Krisztusban, egy kacagó, jókedvű gyermekben mutatta meg. Ő adja meg nekünk, hogy ezt az arcot tükrözzék vissza fiataljaink, életük minden napján!

Heltai Péter

(Fotók: Forintos Bence)

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá