A fiatalok vagy a papok fogynak el előbb a templomokból? – 777
Blog, Heltai Péter

A fiatalok vagy a papok fogynak el előbb a templomokból?

A napokban publikált „Magyar Ifjúság Kutatás 2016” eredményeit felvonultató tanulmány hamar hatalmasat turnézott az összes on- és offline médiafelületen, elemzések széles skáláját hozva magával. A 777 Bese Gergő atya gondolatébresztő írásával nyitott, amelyben a szerző erős aggodalommal teszi fel a kérdést az egyház(ak)hoz stabilan kötődő fiatalok számának rohamos csökkenése kapcsán: „Hogyan lehetünk hitelesebbek az emberek szemében?”.

A probléma gyökere rendkívül komplex: a „nyugati” társadalmak jelene, az urbanizáció és a családok állapota is jelentősen befolyásolja az aggasztó tendenciákat. Most akkor tényleg annyi a kérdés, hogy néhány évtizeden belül lesznek-e még hitüket aktívan megélő, egyházi közösségekhez tartozó 30 év alattiak, vagy, hogy a maradék néhány tud-e majd olyan helyre menni, ahol még van pap?

„Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi”

Európa-szerte egyfajta dermedtség tapasztalható egyházi körökben az új generáció sorsával kapcsolatban. Sokan egyszerűen homokba dugják a fejüket, mások (elhiszem, hogy a legnagyobb jószándéktól vezérelve) próbálják „fiatalos, trendi, modern” programokkal, újításokkal elérni az embereket. Véleményem szerint egyik se lehet megoldás.

Tisztán láthatjuk, hogy a történelmi egyházak világi befolyása után oktatási/kulturális intézményeik dacára szellemi befolyásuk is rohamosan csökken. A társadalom működése megváltozott.
Míg korábban a közgondolkodás egységessége őrködött a vallási hagyományok felett, a XXI. század ezt (is) teljes mértékben az egyén hatáskörébe utalta. Ez a fajta individualizmus szétzilálta azt a (maradék) jól ismert népi vallásosságot, ami állandóságával sokáig tartotta magát a nagyvárosi mintákkal szemben. Vajon az ezredforduló szülöttei tehát már teljesen fel fognak oldódni a „város zajában”? Mi is arra készülhetünk, hogy templomaink egy letűnt kor emlékeivé válnak, vagy éppen kocsmává/konditeremmé alakítják őket? (Sajnos precedensünk már van rá, a budapesti szlovák evangélikus templom.)

„Kreatív kisebbség”

XVI. Benedek pápa nem egyszer használta a „kreatív kisebbség” kifejezést, ha az európai keresztényekről beszélt. A szókapcsolat eredetileg Arnold Toynbee-tól származik, aki történészként az ilyen csoportokat úgy definiálta, mint akik képesek egy adott civilizációs krízisen belül előremutatóak lenni, s megőrizve hagyományaikat, új lendületet tudnak adni a többségnek is. Nagyon úgy néz ki, hogy az egyháznak most is ezt az utat kell járnia (akárcsak a Római Birodalomban), ha belül is meg akar erősödni és az „öreg kontinens” figyelmét ismét fel akarja hívni Krisztus igazságára.

Gergő atya kérdésére válaszolva, az Y generáció tagjaként úgy gondolom, három dolgot mindenképpen szem előtt kell tartanunk, ha kreatív nyitottsággal akarunk a fiatalabbak felé fordulni:

  1. Individualizmus helyett személyes szeretet

Semmire sincs ma nagyobb igénye egy fiatalnak, mint a személyes figyelemre és szeretetre. Időt és figyelmet kell célzottan szentelnünk mindazoknak a környezetünkben, akik, még ha flegma köntösben is, de látható érdeklődéssel fordulnak hitünk felé. A sokakban hordozott családi, érzelmi sérülések, a vallásról való megdöbbentő dezinformáltság ugyan sok gátat felállítanak, de a kemény felszín alatt pont ugyanezek hamar a mélyebb témák felé irányíthatnak egy teljesen hétköznapi beszélgetést is. A puszta beszéd viszont a mai információdömpingben nem elég. Mindennapos viselkedésünk, életünk egysége, munkánk minősége, emberi szemmel fölöslegesnek tűnő áldozatvállalásunk képes hatást kiváltani: “Miért csinálod te mindezt?”. Ha pedig kérdeznek, a legnagyobb természetességgel (de alapos tudással!) kell tudnunk megfelelni a kérdésekre.

  1. Kortalan korszerűség

Az egyház bizonyos dolgokban nem versenyezhet a világgal, mert sosem lesz képes győzni. Nem azért, mert rosszabb, hanem mert teljesen másról szól. Nincsen azzal semmi baj, hogy keresztény közösségekben nem lesz ugyanazon
mércével „jó a buli”, mintha valaki fesztiválozna. Ha ugyanazt a fajta sikerességet hajtjuk, akkor ugyanannak a méltatlan kockázatnak tesszük ki magunkat: ha jó a zene/a társaság/a pap beszélőkéje/a csajok, ömlenek az emberek, amikor pedig a „jobb fejek” nem jönnek, csak az uncsi pap beszél, akkor szét is esik az egész. Bátran merjük Istent első kapocsként magunk közé fűzni és tapasztalni fogjuk, hogy a fiatalság lendülete hatalmas dolgokra képes! (Amit nem győzött Szent II. János Pál pápa egy életen át hangsúlyozni.) De ehhez az kell, hogy a trend helyett örökségünk és Krisztus tanítása formáljon minket. Aki pedig kívülről ezt megérzi, az sokkal biztosabban akar egy ilyen közeghez tartozni és tényleg rátalálhat Istenre.

  1. A világban, de nem a világból

Mindennek a személyes vetülete, hogy rádöbbenjünk: napról-napra döntenünk kell Jézus mellett! Rengeteget beszélnek arról az evangéliumok, hogy itt a Földön arra ne várjunk, hogy ez bármikor is „cool” dolog lesz. Isten nem is azt ígérte, hogyha követjük, mindig kellemesen fogjuk magunkat érezni. Sokkal többet adott: megismerve igazságát tényleg szabadok lehetünk, s bár az életünk küzdelmes lesz, de egyszerre értelmes és boldog is. Ez azonban „vasárnapi kereszténység” helyett 0-24-es szolgálatot igényel. Nagylelkűséget és sokszor saját egyéni vágyaink elvesztését (Mt 10,39), amit nem üresség, hanem Isten jelenléte követ az életünkben.

A tendenciák természetesen nem fognak egyik napról a másikra megfordulni, de a fent vázolt hozzáállás mennyiségi helyett egy olyan minőségi változásért dolgozik, ami utat enged a kegyelemnek és megerősítheti XVI. Benedek pápa mondatát: „Igen, az Egyház él, és az Egyház fiatal!”

Heltai Péter

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá