2016. 05. 29.

Tényleg feltámadunk??

Az élet kultúráját éljük, melyben az értékek: a fiatalság, az egészség, az élmények hajhászása. Mindenhonnan ezek vesznek bennünket körül… És akkor teljesen váratlanul egyszer csak meghal egy közeli ismerősünk, mi pedig értetlenül állunk az esettel szemben: „sosem gondoltam volna, hogy ez vele is megtörténhet”. Manapság a halállal valahogy nem tudunk mit kezdeni, és a kultúra el akarja velünk hitetni, hogy mi sose halunk meg. Sőt, hogy mi sose leszünk betegek, sose leszünk rákosak, velünk sosem történhet baleset. Mindig csak másokkal.

Ebben a szemléletben abszolút helye van korunk nagy biztatásának: „Élj a mának.” „Nem érdekes, hogy később mi lesz, használd ki a lehetőséget, ami adatik, keresd az élvezeteket, keresd az élményeket.” Ehhez a nézőponthoz hozzátartozik az is, hogy Istenre rátalálni ráér majd a halálos ágyon, vagy talán soha, hiszen ez megint csak valami eszement keresztény gondolat.

Én nagyon sajnálom azokat, akik így látják a világot. Nem is sejtik, mi mindenről maradnak le! És elképzelhető, hogy leélik az életüket akár nagyon boldogan és kiegyensúlyozottan is Isten nélkül, de egyszer csak elérkezik az, amivel egyszer így vagy úgy mindenkinek szembe kell néznie: a halál. Hogyan tudunk ehhez viszonyulni?

Nézzük először röviden az ateista szemléletet. Egy kicsit informálódtam a témában, szeretnék egy néhány soros részt idézni az Ateista Klub weboldaláról: „Minden igazolt, empirikus tudásunk szerint tehát a halál után elménk nem tud tovább működni, következésképpen énünk, amelynek legfontosabb része az elménk is megszűnik létezni. Arról a hétköznapi tényről nem is beszélve, hogy a haláluk után az emberekkel nem szoktak újra találkozni, beszélni, csevegni az emberek. Ez tehát egy igazolt, tudományos állítás. Tehát a halál utáni életről igazoltan kimondható, hogy nem létezik.”

hirdetés

Egy ateistának a halálos ágy a véget jelenti, ami után semmi nem vár rá az égvilágon. Ennyi volt az élet, néhány generációval később már az emlékekben sem fog élni. Mennyire szomorú lehet így meghalni! És mennyire szomorú lehet így elengedni egy embert, akit szeretünk!

És mi, keresztényként hogy állunk ehhez az egész halál-témához? Egészen különleges dolgokra akadhatunk ezzel kapcsolatban a Szentírást olvasva. Pál írja:

„Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nem támadnak fel a halottak? Hiszen ha nem támadnak fel a halottak, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk (…) Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,12-19)

Döbbenetes. Azt mondja Pál, hogy az egész hitünk semmit nem ér, ha nem hiszünk a feltámadásban, hiszen Krisztus feltámadása a kereszténység legalapvetőbb tanítása. És Krisztus feltámadásából egyenesen következik, hogy mi is feltámadunk. A filippiekhez írt levélben Pál ennél tovább is megy:

„Mert nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.” (Fil 1,21-24)

Pál nemhogy nem fél a haláltól, de kifejezetten vágyik is rá! És nem úgy vágyik, mint egy depressziós, aki gyűlöli az életet, akinek nincs semmi öröme és már csak a halálban látja a kiutat, hanem úgy vágyik a halálra, hogy közben szereti az életet és az Isten országát szeretné építeni. Mekkora különbség!

Nem tudom, hogy én fogom-e valaha várni a halált. De mennyivel nagyobb bizalommal és reménységgel tekinthetek rá, mint egy ateista! Hiszem, hogy engem az én Megváltóm vár a halál után, akivel örökké együtt élhetek boldogságban. Hiszem, hogy a halál nem csak valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete is. És ahhoz, hogy ez a sokkal teljesebb, sokkal boldogabb élet elkezdődhessen, szükség van a halálra.

„Amit elvetsz, nem kel életre, míg előbb meg nem hal (…) Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben.” (1Kor 15,36-43 részletek)

Jézus ezt ígérte nekünk. És Ő mindig betartja, amit ígért!

Még egy utolsó dologról szeretnék röviden írni. Ugyanis a halál előtt is van élet, és nagyon nem mindegy, hogy mit kezdünk vele. „Segíts nekünk úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” – ez a mondat hangzik el majdnem minden istentisztelet vége felé, amikor felolvassák, hogy a gyülekezetből kik és hány évesen haltak meg az előző héten. Sokszor talán bele se gondolunk abba, hogy mit is jelent ez. Tudjuk-e annak a tudatában élni az életünket, hogy egyszer meghalunk?

Amikor meghal egy ismerősöm, mindig elgondolkodom rajta, hogy mi lenne, ha holnap én is meghalnék? Úgy éltem-e az életem, hogy büszke lehetek rá? Azzal töltöttem-e az időmet és azokra a dolgokra áldoztam az energiámat, amik igazán számítanak? Mertem-e belevágni a nagy álmaim megvalósításába? Megbocsátottam mindenkinek, aki megbántott? Elmondtam-e mindenkinek, akit szeretek, hogy szeretem? Ezek és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak ilyenkor. És talán nem árt ezeket néha átgondolni, sőt, folyamatosan ezek tudatában élni, hogy ha egyszer tényleg eljön a nap, amikor az én mennyei Atyám hazaszólít, akkor békével várhassam a halált.

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Blog Herényi Márk Barnabás
hirdetés

1 Komment

  • Válasz dfghjk 2017. 07. 31. 08:25

    “Elmondtam-e mindenkinek, akit szeretek, hogy szeretem?”

    Ez miért olyan fontos? Isten úgyis tudja, hogy kiket szeretek, meg hogy mennyire. Meg talán a túlvilágon ők is megtudják. Akkor miért fontos, hogy mindenkinek el is mondjam? Hogyhogy mindenkinek? Vannak, akiket csak úgy szeretek, hogy közben alig ismerem őket. De azért igenis szeretem őket. Nekik pl. minek mondanám el?