Leborulva

Női cipők kopogása töri meg a vasárnap esti csendet Budapest szívében: idősödő asszony siet kis lábaihoz képest nagy léptekkel. Szolid, de ünnepi ruhát vett fel a mai alkalomra, bárki kitalálhatja, hogy számára fontos találkozóra készül: lassan őszülő haját kontyba szedve, legszebb fülbevalóját felvéve. Másnak talán egyszerű bizsu, az ő anyagi lehetőségeihez képest a legnagyobb érték.

Megérkezik a találkozás helyszínére, három lépcső fel és már bent is van az épületben, amelynek tetején torony, azon pedig egy kereszt. Belépett a házba, Isten házába. Egész pontosan belépett volna, mert akkora a tömeg, hogy szinte be se fér a hatalmas fából készült kapun. Körbenéz, és hamar látja, őszes hajával egyedül van az emberáradatban, itt bizony szinte csak fiatalok vannak.

A látvány hamar derűs mosolyra fakasztja, amely ráncos arcán is megjelenik: hányszor olvassa és hallja, hogy a keresztény értékek már idejét múlták és már csak idős nénik koptatják a padokat, bezzeg arról senki nem beszél, hogy Budapesten vasárnap esténként több templom és imahely teljesen megtelik csillogó szemű lányokkal és fiúkkal, akik azért jönnek, hogy Istennel találkozzanak. Ő is ezért vette fel a talán legszebb ruháját, nem akárkihez készült.

Türelmetlen léptekkel próbál utat törni magának, a hátul tömörülők hamar belátják, hogy nem lesz más lehetőségük, mint engedni az apró lökéseknek: illedelmesen lépnek arrébb, talán csak magukban mormognak egy-két morcos mondatot, azt gyanítva, hogy ülőhelyre vadászik az időben, de ebből a szempontból későn érkező asszony. Pedig hatalmasat tévednek!

hirdetés

A törékeny asszony a vállak és fejek erdejéből kiszabadulva a hátsó padokhoz ér. Először térdre ereszkedik, majd egész testével a földre borul. Halk suttogás hallatszik a közelgő padokból és a hátsó sorokból, többen is odanéznek, legtöbben értetlen tekintettel. Alig fél perc az egész jelenet, de mégis mintha megállna az idő egy pár pillanat erejéig, döbbenetes erejű kép.

Az asszony felemeli arcát és miközben feláll le sem veszi tekintetét arról a kis dobozkáról, amely mellett egy mécses ég rendületlenül. Felegyenesedik, majd halkan kettőt hátralépve eltűnik a hívők tömegében.

Nem csinált ő semmi mást, csak köszönt a Házigazdának, ahogy egy vendégségbe érkezőhöz illik. Nem csinált ő semmi mást, csak azt, amit mindannyian tennénk, ha találkoznánk azzal, akinek mindent köszönhetünk az életben, aki megteremtett minket. Nem csinált ő semmi mást, csak tettével tanúságot tett a hitéről, egyedüliként és legidősebbként.

Egyszerűen és mégis csodálatosan.

Martí Zoltán

hirdetés