2017. 03. 09.

Quo vadis, Domine?

Figyelem, erősen szubjektív írás következik; avagy miért kéne minden jóakaratú embernek Sienkiewiczet olvasni?

Írva van, hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál. Na mármost van az úgy a gyakorló gyarló ember életében, hogy a fenti sorban foglalt indíttatástól függetlenül akképpen alakul az egyszeri múlandó napja, hogy padlóra kerül, jól megcsócsálják, vagy csak úgy hátba veregeti az a bizonyos sors, hogy tévedés nincs afelől: valamerre irányt kell váltani. Ilyenkor – Böjte Csaba szavaival élve – olyan jó érzés tudni azt, hogy Isten soha nem mondja neked, hogy „bocsi, most szabadnapos vagyok”, vagy „most nem érek rá rád figyelni”. Az élet szürke csendjében, mikor már a földön terülsz szét, szigorúan arccal előre, akkor érezni a legjobban, hogy Ő bizony ott van. Lehet, hogy nem emel fel, hogy aztán leporolja a ruhád, majd ugyanolyan tesze-tosza lépésekkel, amilyenekkel eddig jöttél, tovább noszogasson bizonytalan kis utadon. Sőt, biztosan nem ezt teszi. De lehet, hogy lerak melléd egy könyvet, amit a padlón elterülve is tökéletesen tudsz olvasni, aztán azon kapod magad, hogy a könyv felénél már ülve falod az oldalakat, az egész végeztével pedig már talpon vagy, és szögpontosan be tudod mérni, merre kell és akarsz tovább indulni. Hát nekem ilyen élmény volt a Quo Vadis.

A történet Nero Rómájában játszódik, amikor az a jó 300-350 évig tartó, politikai és egyéb indokokkal fűszerezett keresztény-tömegmészárlás kezdetét vette. Főhőseink között, az erősen dühkezelési problémákkal küzdő római pogány és a keresztény szende szépség teljesen átlagos karaktere közt feszülő kapocs lesz a könyv mozgatórugója, de nem is ez az, ami magával ragadja az embert. A sztori erejét sokkal inkább a dicső katona lelkivilágának változása adja, akinek szemében alapvetően az első isten a császár, Róma, meg a körítés, a második ő maga, a harmadik-negyedik pedig Jupiter, Mars és a többiek. Valamint annak a végigkövetése, hogy a pogány „értékrend” miként formálódik át az emberben, mikor nézeteinek teljesen ellentmondó értékeket lát meg, majd ismer fel, hogy képes legyen végül mindent kontextusba helyezni és a maga helyén szemlélni. Mikor először látja Péter apostolt szónokolni tömegek előtt, egyszerűen nem tud mit kezdeni a sok sületlenséggel, amit hall, pedig világosan érzi, hogy az a vénség ott egy olyan igaz ember, amilyennel még nem találkozott, és minden, amit mond, igaz. Vagy mikor Pállal napokon át beszélgetnek a lélek dolgairól; egyáltalán a helyzet, hogy az olvasó is olyan közel kerül az örökké csak freskókon és szobrokban látott valós személyekhez, hogy igazán barátjukként üdvözölheti őket.

Bár azon kegyelemben részesültem, hogy születésemtől fogva keresztényként neveltek, mégis úgy éreztem, együtt formálódik lelkivilágunk a pogány Marcussal, együtt térek meg vele, ahogy kicsit minden nap meg kell térni mindnyájunknak Istenhez. Ha másért nem is, azért érdemes elolvasni a Quo Vadist, mert Nero kellően hibbant antagonista ahhoz, hogy cselekedetei egy kellően fordulatos könyv alapjául szolgálhassanak, és aki egy kis lendületre, megerősödésre vágyik, vagy csak ki szeretné próbálni az új foteljét, bátran vágjon bele. Elég vastag könyv, de nagyon rövid.

Varga Gergő Zoltán

Könyvajánló
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás