Futótűzként terjedt el az interneten egy vicces kép, amit a 777 fordított magyarra. Úgy tűnik, ezrek ismertek saját imaéletük nehézségére ebben a rajzban. Hogy is vagyunk az imával?
A poént nem kell magyarázni – jobb esetekben, most tegyük fel, hogy ez egy jobb eset. 🙂 Mit is magyarázzak, meséljek én a világ Teremtőjének, amikor egyébkéntis mindent tud? Ez a gondolat kimondva, kimondatlanul tapasztalataim szerint rengeteg hívő imaéletének fejlődését nehezíti meg.
Az is önkéntelenül beleeshet ebbe a csapdába, aki tiszta szívvel törekszik minél szorosabbra fűzni személyes istenkapcsolatát.
hirdetésHa dolgaimat elbeszélem, Te meghallgatsz!
Zsolt 119,26
A zsoltár Istenhez szóló mondata rávilágít az ima egy lényeges aspektusára, ami nem az információk puszta átadásában rejlik. Az emberi kommunikáció fontos célja (persze már itt sem feltétlen kizárólagos), hogy X-től Y-ig minél pontosabban eljusson Z üzenet.
Mivel Isten mindent tud, a vele való kapcsolatból kimarad annak kockázata, hogy Ő félreértene. A meghallgatás bensőségessége, amit a zsoltáros is emleget, önmagában építő, hogy az elmesélés jótékony hatásairól már ne is beszéljünk. Mind tudjuk, micsoda különbség valakiről megtudni egy hatalmas hírt, vagy valakitől meghallgatni ugyanezt. Akkor is, ha nincs új infó, ha korábban értesültél mondjuk az eljegyzéséről, a személyek közti kapcsolatban hatalmas szerepet játszik a gesztus, hogy ő kifejezetten neked elmeséli. Így van ez az imával is.
Istent nem untatod, ha mesélsz neki. Végtelenül szeret, így meghallgatná ezerszer is ugyanazt tőled, ahogy egy idős házaspár is szeretettel hallgatja évtizedek múltán is a másik kedves emlékeit.
Persze nem mindig könnyű elmondani, ami bennünk van. Van, amit ki sem tudunk fejezni. Ekkor jönnek a szavakba nem önthető sóhajok, a fájdalmas, vagy örömtől felszakadó könnyek, a Benne töltött beszédes csendek.
Egy élő kapcsolatban mindez megfér egymás mellett.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás