Politika és közbeszéd – az egyéni felelősség fontossága

Ugyan a kampányidőszak még odébb van – annak ellenére, hogy sokan, köztük a szerző is a „bőrén érzi” már – de megelőző jelleggel érdemes megbarátkozni a gondolattal és felkészülni egy kicsit a 2018-as országgyűlési választásokra.

Számos írás és gondolat látott napvilágot napjaink magyarországi közbeszédének és politikai kultúrájának negatív tendenciáiról és az általános széthúzásról. A helyzet nem szorul különösebb magyarázatra, kis hazánkban a politika túlságosan is átitatja az emberi kapcsolatokat és a közbeszédet. Ami még nem is lenne nagy probléma, ha mindez nem egy méreg lenne, hanem építő jellegű, egymás felé forduló párbeszéd, ami értelmes, legitim vita formájában ölthetne testet.

Keresztényként nehéz, sőt szinte lehetetlen szó nélkül elmenni amellett, ami körülvesz minket az utcán, a TV-ben, rádióban és az interneten. Leginkább azért, mert ezen forrásokból érkező információs áradat az érzelmeinkre, érzékeinkre hatnak, ami ösztön-szerű reakciókat szül. Teljesen nyilvánvaló, hogy az elmúlt időszakban a kampánystratégiák kialakítása elsősorban érzelmi alapú, nem pedig a tényekre, az esetleges eredményekre fókuszál. Ez rendkívül hatásos, főleg ha gyűlöletbeszéddel párosul.

A szakmaiság így megmarad a szakértők szűk körének, akiknek pedig az a szerep jut, hogy az esti híradó után röviden beszélnek az adott témáról, tájékoztatják a hallgatóságot, hovatovább, a célközönséget. A média és önmagában bármilyen közvetítés alapvetően piaci elvek szerint működik, azzal az apró különbséggel, hogy a politika vastagon benne van ebben az üzletben. Ez még mindig nem lenne problémás, ha a politikusok korrekt módon használnák fel ezeket az eszközöket. Ez azonban nem mindig van így.

hirdetés

És ezzel el is érkeztünk az egyéni felelősség fontosságához. Mindaz, ami a fentiekben szemlézésre került, áthidalható a szakmaiság, mint hozzáállás és felfogás „alkalmazásával”. Mert függetleníteni nem tudjuk magunkat a politikai csatározás következményeitől, de az egyén felelősségére támaszkodva, az önuralmat alkalmazva (és ha kell, akkor az asztaltól felállva csöndesen, békével távozni) igenis van lehetőség a személyes kapcsolatok és saját lelkünk megóvására. Ez kétféle módon történhet meg: ha teljes mértékben figyelmen kívül hagyjuk a romboló politikai kommunikációt, valamint ha van annyi lélekjelenlétünk és hidegvérünk, hogy képesek vagyunk a szűk családi és tágabb közösségben higgadtan megbeszélni a közéleti kérdéseket.

Ami ehhez szintén hozzá tartozik, az az, hogy keresztényként kötelességünk a szeretet „becsempészni” oda is, ahol ennek híján vannak. Mi sem lehetne jobb közösségi tér erre, mint a közbeszéd és az olykor konfliktusokkal telített társas kapcsolataink.

Ha most valaki az utópia mámorító illatát érezné a levegőben, nem járna messze az igazságtól, de nem gondolom, hogy ez a megvalósíthatatlanság kategóriája lenne. A már korábban említett „szakmai hozzáállás” ebben az esetben azt jelentené, hogy figyelmen kívül kell hagyni az érzelmekre alapozott politikai kommunikációt és mérlegre téve az adott kormány által elért eredményeket és egy lehetséges kormányváltás eshetőségét. Melyik lenne jobb, mit is várhatunk egyik és másik esetben? Mert önmagában egy kormányváltás nem hozza el a kánaánt, ahogy ez még sosem valósult meg a történelem folyamán.

Amióta létezik a hatalom, léteznek hatalomtechnikai eszközök is. Ezeknek az eszközöknek a tárgya éppenséggel maga az állampolgárok közössége. Ebből kifolyólag tegyünk éles különbséget a saját életünk, a választások és az egyéni felelősségünk közé, mert annak ellenére, hogy hatással vannak egymásra, nem lehet összekeverni őket. Minden egyes szavazás alkalmával nem jó és rossz között döntünk, eleve kár démonizálni az ún. másik oldalt vagy pártokat. A hangsúly azon van, hogy kiválasszuk a leginkább alkalmas politikai közösséget, amelyik a legrátermettebb egy ország vezetésére.

Mert a politikában sajnos gyakran kell választani rossz és kevésbé rossz opció között. Választani márpedig kell, mert amíg egy fedél alatt él ennyi ember, felelősségünk van elsősorban önmagunk sorsáért, másodsorban pedig a közösségért, és az ország jövőjéért, amelyben együtt élünk.

DB

Kép: Oxford Internet Institute

hirdetés