Isten szeretett gyermekei

Kalkuttai Teréz anyától egy alkalommal egy újságíró megkérdezte, hogy mi a véleménye a melegekről. Az idős apáca erre azt válaszolta, hogy ő nem szereti azt a kifejezést, hogy „meleg”. Lám, mondta erre az újságíró, még Teréz anya is elítéli a melegeket. Szó sincs róla, mondta a Szeretet Misszionáriusai rend alapítója, ő csak a „meleg” kifejezést nem szereti, sokkal jobb, ha azt használjuk helyette, hogy „Isten szeretett gyermekei”. Függetlenül attól, hogy milyen vágyakkal küszködünk, mindnyájan Isten szeretett gyermekei vagyunk, akik meghívást kaptak a tiszta életre és az üdvösségre.  Az út más, a cél ugyanaz.

Az utóbbi időben alkalmam nyílt több pszichológussal beszélgetni, akik elmondták, hogy évről évre egyre több nehéz esettel kell szembenézniük már egészen kisgyerekkortól kezdve, aminek az egyik legfontosabb oka a családokban a biztonság válsága és a családok széthullása.

A gyerekek a külvilág vagy saját maguk ellen fordulva különféle érzelmi és viselkedésproblémákkal reagálják le a velük történteket.

Az instabil érzelmi háttér kiszolgáltatottabbá teszi a gyerekeket a visszaélésekkel szemben is. Sokan felismerték azt is, hogy a saját nemhez való vonzódás hátterében, ami férfiak és nők esetében különböző módon jelentkezik, valami nagyon mély sebzettség húzódik meg, ami sok esetben azonos gyökerekre vezethető vissza. Ilyenek lehetnek például az azonos nemű szülőhöz fűződő negatív élmények, vagy éppen a kapcsolódás hiánya, a vele való azonosulás meghiúsulása. Hogyan lehetne nekik segíteni?

A valódi probléma

Amikor behatóbban megismerkedtem a nemi identitás témájával, számos sebzett emberrel találkoztam, akik a saját nemükhöz való vonzódásukat teherként élték meg. Az évek során rá kellett ébrednem, hogy a sebzettségüket én nem fogom tudni meggyógyítani. Tudok viszont Valakit, aki igen. Egyedül Jézus az, aki képes erre. Rájöttem, hogy a legtöbb, amit tehetek, hogy segítek nekik eljutni Jézushoz, aki minden sebzettség, minden elutasítás, minden fájdalom gyógyítója. Az igazi probléma nem a homoszexuális vonzalom maga. Mindannyiunknak van dolga a saját szexualitásával, kinek ez, kinek az. Van, akinek a homoszexuális vágyaival kell megküzdenie, van, akinek a promiszkuitással, a pornófüggőséggel, a házastársa iránti hűtlenséggel, a tisztátalan gondolataival és így tovább. Mindannyian sebzettek vagyunk.

hirdetés

A homoszexuális vágyakkal küzdő emberek se nem jobbak, se nem rosszabbak, mint bárki más, és ugyanarra vannak meghívva, mint mindenki: a tiszta életre és az üdvösségre. 

Az igazi probléma – hogy egy korszerűtlen, ám annál inkább aktuális kifejezést használjak – a paráznaság, azaz, ha a szexualitást nem a neki rendelt helyén kezeljük. Ahogy a papok és a megszentelt életet élő emberek Istennek adják át magukat a bennük lévő erosz minden szenvedélyével együtt, úgy a házastársak is egymásnak ajándékozzák magukat minden erotikus szenvedélyükkel együtt. Ez persze nem megy magától, erre törekedni kell. Mert ha a szexuális egyesülés nem a teljes elfogadás és önajándékozás vágyával történik, könnyen önzővé, birtoklóvá, kihasználóvá válik – azaz paráznává. Az egyetlen hely, ahol a szexuális önajándékozás teljes egészében, feltételek nélkül megvalósulhat, a házasság, a katolikus krisztushívők számára pedig a szentségi házasság. Az ezen kívül megélt szexualitás rövidebb vagy hosszabb távon sérüléshez, fájdalomhoz, sebződéshez vezet, a partnerek váltogatásának súlyos egészségügyi kockázatairól nem is beszélve. A házasság teremti meg a kereteket arra, hogy a szexualitás a maga teljes szépségben kibontakozhasson, és még itt is nagyon sérülékeny az emberi törékenység miatt. 

Az emberi szexualitás merőben különbözik az élővilág minden más teremtményének az ösztöneitől.

Anélkül, hogy bővebben belemennék a témába, röviden annyit, hogy a primitívebb, de már ivarosan szaporodó állatoknál a szexualitásnak egyetlen funkciója van, az utódnemzés, ezért is olyan rövidek, szinte pillanatszerűek az aktusok. A fejlettebb állatoknál, mint például a bonobóknál, megjelenik a szexualitás feszültségoldó/gyönyörszerző szerepe. Etológiai tény, hogy az ember az egyetlen élőlény a világon, akinél megjelenik a szexualitás harmadik funkciója, nevezetesen a szeretetkapcsolat-építés és -elmélyítés, amivel az ember már „átlóg” az isteni szférába, misztikus módon részesül az isteni Személyek egymás iránti szeretetének minőségéből. Ha azonban a szexuális egyesülés során az előbbi három funkció bármelyike (utódnemzés, örömszerzés, szeretetkapcsolat-építés) is tudatosan ki van zárva, az a szexualitás redukciójához és az abban résztvevő ember sérüléséhez vezet. Ha például valaki mindenáron el akarja kerülni a gyermekáldást, vagy egyáltalán nem hisz a kapcsolat hosszú távú jövőjében (mondjuk egy egyéjszakás kaland esetén) az egészen biztosan nem lesz képes teljes egészében odaajándékozni magát. Aki pedig nem ad, az elvesz. Az önmaga gyönyörét kereső szexualitásban megjelenik a kihasználás, a hatalmi visszaélés, játszmázás, a szégyen- és megalázottság-érzés. Pornó nézésekor sem tesz többet az ember, mint amit a bonobók is: feszültséget old, és így könnyen függővé is válhat tőle, mint az alkoholtól. 

Függőségek kora

Március elején jelentette be a konzervatív nézeteiről és homoszexuális életstílusáról elhíresült újságíró és médiaszemélyiség, Milo Yiannopoulos, hogy felhagyott a meleg életformával, ám tisztában van azzal, hogy egy hosszú út elején jár: „nem vagyok annyira bátor, hogy mindezt a múlt részének tekintsem. Úgy viszonyulok ehhez, mint a függőséghez. Az alkoholista örökre alkoholista marad.”

Minden függőségünk alapvetően abból fakad, hogy vágyunk valamire; szeretetre, elfogadásra, elismerésre, megértésre, vagyis igazi otthonra. Amikor sikerül felfedezni, hogy igazából mire is vágyunk, amit a pornóval, alkohollal, droggal vagy szexuális fantáziánk kiélésével próbálunk betölteni, megtettük az első lépést. Ebben ma már kaphatunk professzionális segítséget, aminek során a szakemberek feltárják az esetleges traumákat, sérülékenységet, vagy szorongást, és rávilágítanak arra, hogy mik is a valódi vágyaink. Ahogy sikerül megszabadulni a hamis válaszoktól, rossz berögződésektől, függőségektől, úgy gyógyul az önelfogadás, az önértékelés, a kapcsolódási készség, kötődés, aminek következményeképpen sok esetben csökken – esetleg teljesen meg is szűnik – a homoszexuális késztetés vagy a nemi identitászavar. Nagyon hasonló hatásokról számolnak be azok, akiknek a megtérésük során sikerül a pornó, az alkohol, a drog vagy más függőséget okozó traumáikat feldolgozni. A szexualitásnak pedig nem függőségnek és szenvedés forrásának, hanem egy csodálatosan szép és örömteli dolognak kellene lennie – ha nem redukálnánk le tudatosan azzal, hogy nem a neki megfelelő helyen kezeljük. Igaz ez minden házasságon kívül megélt illetve minden terméketlenné tett szexuális aktusra, így a homoszexuális aktusokra is.

És a szexuális aktus, amelyik nem épít, az rombol, és akadályozza a Krisztus felé vezető utat. 

Egy homoszexuális érzésekkel küzdő ember sebzett életútjának terhe, otthonra vágyó fájdalma bármelyikünk/mindannyiunk fájdalma, amit Jézus Krisztus elé teszünk. Ő az egyetlen, aki sebeinket gyógyítani képes, mert az Ő személyében a jóságos Istennel találkozunk, aki magának teremtett minket, hogy szeretetben véglegesen egyesüljünk vele, és arra vágyik, hogy életünkkel kimondjuk neki a boldogító igent. Ez a keresztény üzenet: Isten önmagával ajándékoz meg, teremtő létéből létet ad, Jézusban az életét adja, és a Lelkét kiteszi értünk – adhatunk-e neki válaszként kevesebbet, mint önmagunkat? Minden ember erre az intimitásra van meghívva, és ez a távlat ad erőt ahhoz, hogy a helyén kezeljük szexuális késztetéseinket. Erre adja Isten áldását mindannyiunk számára, és erre szeretne teret adni mindenkinek egyháza által.

A társadalom a hibás?

Persze nem mindenki gondolja ezt így. Megindult egy mozgalom, még egyházunkon belül is, amelyik nem a helytelenül kezelt szexualitásban, hanem a társadalom elutasításában látja a sebzettség okát, ezért azt tűzte ki célul, hogy megváltoztassa a társadalmat. E szerint az ideológia szerint a társadalom akkor lesz elfogadó, ha megszűnik minden intézményes különbségtétel, mindenkinek ugyanúgy jár minden. A Katolikus Egyházra is nagy nyomás nehezedik, hogy más egyházi közösségek mintájára adja áldását az azonos nemű párok együttélésére – ezzel ugyanis növelné a homoszexuális emberek társadalmi elfogadottságát és csökkentené a szenvedésüket, szól az érvelés. A kérdés tisztázására érkezett is a Szentszékhez egy ún. dubia, azaz kétely, amely a következő kérdést tette fel: Van-e hatalma az Egyháznak arra, hogy áldást adjon az azonos nemű személyek élettársi kapcsolatára? A Hittani Kongregáció március 15-én megadott válasza egy egyértelmű „nem” volt, azaz megerősítette az eddigi tanítást, hogy az Egyháznak nincs lehetősége megáldani az azonos neműek partnerkapcsolatát. Az indoklásban az szerepelt, hogy az áldás egy ún. szentelmény, melynek a megadása azt az érzetet kelthetné, hogy a homoszexuális párkapcsolat hasonló férfi és nő szentségi házasságban megvalósuló egységéhez, pedig „nincs semmi alapja annak, hogy azonosságot vagy akár csak távoli hasonlóságot állítsunk a homoszexuális élettársi kapcsolatok és Istennek a házasságra és a családra vonatkozó terve között”. Ez pedig nem igazságtalan megkülönböztetés, hanem „a liturgikus szertartás igazságára való rámutatás és annak tudatosítása, ami mélységesen megfelel a szentelmények lényegének, ahogy az Egyház érti őket.” 

A Szentszék álláspontja Németországban sokakat meglepett, mert arra számítottak, hogy a Vatikán engedni fog a kulturális/ideológiai/politikai nyomásnak.

Nem így történt. Hasonló várakozás előzte meg 1968-ban Szent VI. Pál pápa Humanae Vitae enciklikáját, mert szinte mindenki arra számított, hogy a szexuális forradalom kitörésének csúcsán az Egyház is lazítani fog a szexualitással kapcsolatos, túl szigorúnak tartott elvein. Akkor sem így történt, a pápa akkor is megerősítette az Egyház tanítását. A Humanae Vitae témáinak a továbbgondolásából fejlődött aztán ki a Test Teológiája, Szent II. János Pál pápa gigantikus műve, amely teljes szépségében és méltóságában tárja elénk az emberi szexualitást, ahogy az Isten tervében szerepel. Sokszor kifejezetten gyakorlatias útmutató ez arra, hogy miként lehet az emberi szexualitás a kiteljesedés és a boldogság forrása, és nem a kihasználás és szégyen területe. 

Egyedülálló és radikális

Az Egyház üzenete ebben a kérdésben ma teljesen egyedülálló és radikális, hadd idézzük ismét Milo Yiannopoulost: „A bűnből való kilábalásra tett evilági kísérletek ideiglenesek vagy teljesen hatástalanok. Az üdvösség csak Krisztus iránti odaadással és a Szent, Katolikus és Apostoli Egyház műveivel érhető el. Szent József a Szentcsalád szellemi apafigurája. A genderőrület korában a csecsemő Jézus férfi védelmezőjének szentelni magam az Isten Szent Pátriárkájába vetett hit cselekedete”. Ha tisztességesen és a legjobbat akarva szeretnénk a különböző függőségektől és sebzettségektől szenvedő barátaink felé fordulni, akkor mi sem tehetünk mást, minthogy hűségesen közvetítjük feléjük az Egyház tanítását. Ez nem egyszerű egy olyan korban, amelyik teljesen megfeledkezett a szexualitás igaz helyéről és valódi értelméről, és éppen ezért – állítsa bármennyire is az ellenkezőjét – a szexualitást banális dologgá redukálja, és a pornó által személytelen, szennyes árucikké teszi. Pedig Isten embernek szánt ajándékai közül a szexualitásunk az egyik legcsodálatosabb, amiben a legközvetlenebb módon tapasztalhatjuk meg Isten önajándékozó és befogadó szeretetét. Milyen fontos lenne ennek az örömhírét elvinni minden emberhez és a mostani iskoláskorúakból az internet-pornót megelőzve/ellensúlyozva olyan férfiakat és nőket nevelni, akik a szexualitást nem egy ellenállhatatlan, mocskos és félelmetes erőként, hanem a személyes kiteljesedésre és a szeretetre kapott lehetőségként élik meg, útként a az Istennel való intimitás végső beteljesedése felé, amelyet a Húsvét titka most elénk tár.

Roska Péter és munkatársai

hirdetés