Az igen után csupán pár hét kellett ahhoz, hogy csaknem mindenki megtudja: szerzetes leszek – vagy legalábbis szeretnék lenni. A családom és a párom családja (hatalmas félelemmel mondtam el nekik, de lenyűgözően jól fogadták a hírt, pedig már mindenki az eljegyzést várta), a munkatársaim. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy elkezdtek özönleni a kérdések, melyekre kivétel nélkül mindre nagyon szívesen adtam választ, ha tudtam. Persze voltak úgynevezett gyakran ismételt kérdések, melyekre a blog folyamán válaszolni fogok.
“Miért?” – ez az a kérdés, amit a legtöbbször feltesznek. De akár ugyanaz az ember is, újra és újra. Mert persze, el tudom mesélni, hogy hogyan élnek a nővérek, vagy hogy milyen mozzanatai voltak a megtérésemnek, azonban az, hogy miért akarok apáca lenni, azt igazából nem tudom elmondani úgy, hogy meg is érthesse bárki. Még egy másik szerzetes sem igazán, hiszen a hivatás annyira személyes és egyedi. Amikor egy férfi és egy nő eljegyzi egymást, egy harmadik fél szintén nem érti, hogy az a fiú/lány miért éppen azt az embert választotta, akivel majd élete további részében együtt fog élni. Az Ő kapcsolatuk is személyes és egyedi… hát éppen így az, amikor valaki kizárólag Isten mellett kötelezi el magát.
A legpontosabb és legegyszerűbb (vagy inkább legbonyolultabb) válasz a kérdésre:
azért, mert Isten erre hív.
Ha Isten ilyen félreérthetetlenül hív valakit, akkor azt nagyon érdemes elfogadni. Persze, nehéz, az elején végtelenül meg voltam rémülve és nem akartam elköteleződni – közben pedig mégis. Újra és újra eljátszottam a gondolattal, elképzeltem, hogy milyen lenne, éreztem a késztetést, de sokkal jobban szerettem volna nagycsaládot a tanyán, ahogyan terveztük.
hirdetésAz idő folyamán a Szentlélek letisztította az érzéseimet. Fokozatosan egyre nagyobb helyet foglalt el a szívemben Jézus. Egyre inkább vágytam arra, hogy úgy szerethessem Őt, ahogyan csak csekély emberi képességeim lehetővé teszik. Szeretni Őt azok helyett is, akik nem tudják, vagy nem akarják Őt szeretni. És természetesen imádkozni azokért az emberekért, hiszen a közönyük vagy éppen utálatuk annyira fáj Neki – ami pedig fáj nekem. Ez az engesztelés. Ez az, amire hivatást kaptam.
Egy atya egyszer úgy fogalmazta meg az engesztelő karizmát, hogy azok a személyek, akik mindig nyitva hagyják szerető szívüket Jézusnak, hogy ha békére vágyna a fájdalmak és küzdelmek közepette, akkor az Ő lakásukban megpihenhessen.
A lelkivezetőm meghívásomat követően öt hónappal kezdett megbizonyosodni arról, hogy valóban lehet hivatásom. A párommal bográcsozást tartottunk. Nagyon jó volt a társaság, finom volt a bor és a csülökpörkölt is. Sokan voltunk és a jelenlévők közül mindenkit igazán szerettem. Mégis valahányszor megpillantottam a kertből a templom tornyait az nyilallt belém, hogy sokkal szívesebben térdelnék annak hideg kövén.
Időbe telik, míg sikerül elfogadni Isten akaratát velünk. Nekem fél év volt, másnak három vagy tíz, de sajnos olyat is ismerek, aki soha nem tudott elköteleződni. Azonban van valami, amit a lelkivezetőm mondott és érdemes szem előtt tartani:
„Vagy Isten akarata szerint leszel szent, vagy nem leszel az.”
És még valami: NEM azért akarok apáca lenni, mert valamilyen törés lett volna az életemben, vagy mert kiábrándultam a férfiakból, és nem is azért, mert ne boldogultam volna az életben. A szerzetesség nem lehet menekülés! Ha valaki mégis e miatt választaná, az biztos lehet benne, hogy nem fog sikerülni. A kolostor nem egy wellness szálloda, ahol istápolják azokat, akik nem akarnak dolgozni, vagy akik depressziósak. Az ilyen indíttatások már a beköltözés előtt kiderülnének, vagy ha annyira jól játszik, hát Ő maga fogja meggondolni magát, még bőven az örökfogadalom előtt.
„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16)
Pusztai Renáta
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás