2017. 04. 12.

Szerzetes leszek! – Az első látogatás

Túljutva életem első kísértésén, lehetőséget kaptam, hogy találkozzam egy szerzetessel. Egy igazi élő szerzetessel! (Lehangoló lett volna, ha nem él…) Nagyon izgatott voltam. Egész úton alig fértem a bőrömbe. Nagyon jó volt vele beszélgetni, egy örök emlék marad, első sorban, amiért életemben először találkoztam szerzetessel, és egy csodálatos embert ismertem meg a személyében.

Nagyon jó volt az a néhány óra, de ami ez után pár héttel következett, életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. Olyan, ami egy kiemelkedő oltárként fog tündökölni életem folyamán. Három napot tölthettem annál a rendnél, amit már legelőször „kinéztem” – vagy inkább, amit a Szentlélek a figyelmembe ajánlott. Csodálatos volt. Úgy éreztem magam, mint egy gyermek a játszótéren, melyre már nagyon régen várt.

Természetesen a klauzúrába nem léphettem be. A vendégházban kaptam egy apró szobát, talán hat négyzetméteres lehetett. Egy ágy, egy éjjeliszekrény, egy asztal (székkel) és egy apró szekrény. A fehér falakat egy ablak, egy kép a Szűzanyáról és egy feszület törte meg. A lehető legegyszerűbb volt, napfényben fürdő és számomra minden négyzetcentimétere tökéletes. Az udvar elejében tartózkodhattam, ott volt egy nagyon szép, fából készült Jézus szíve szobor, előtte egy pad. Ebéd után levegőzni és olvasgatni kiváló volt. Ezen kívül még a kápolna elejében tartózkodhattam, melyet rács választott el. Ott pár szék és egy térdeplő volt.

Persze elkápráztattak a nővérek. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogyan én is velük vonulok be a kápolnába. A zsolozsma, a lehetőség, hogy bármennyi időt tölthettem az Úr előtt, a beszélgetések a hivatásgondozóval és persze az a csodálatos csönd és nyugalom… Úgy éreztem, mintha még a Nap is csak az én kedvemért sütne.

Annyira el voltam varázsolva, hogy képes lettem volna kijelenteni: soha többé nem megyek el onnan. Ezért aztán megígértem magamnak, hogy még jó néhány hétig hagyom, hogy ülepedjen az élmény, mielőtt megint elhamarkodott döntést hoznék.

A hazaút valami parádés volt, amit csak lehetett, azt lekéstem, amit meg nem, az maga késett. Így csaknem öt órát utaztam (és várakoztam). Mintha nem csupán a lelkem húzna vissza, hanem minden(ki) marasztalna. Éreztem, hogy a szívem ott maradt a kápolnában, a tabernákulumban. (Érdekes, hogy nekem is ez a hasonlat jutott eszembe, ahogyan Sára nővérnek, de már nem lepődöm meg ilyesmin.)

Képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy már tudom a választ Jézus hívására, és ki is akarom mondani. Azért még harcoltam magammal, vagy inkább a Szentlélekkel. Ő ki akarta mondatni, de én még nem akartam, nehogy hiteltelennek titulálják. Kértem, hadd beszélhessek az atyával, hátha az majd megold valamit. Megerősített ugyan a válaszban, de még mindig nem akartam kimondani.

Végül másfél héttel a látogatás után igent mondtam Jézusnak.

Bár a család képének elvesztése Istennek hála már egyáltalán nem okozott nehézséget, a páromat szerettem és fájt, hogy fájdalmat okozok neki. Ő pedig az egyik legnagyobb ajándékot adta nekem, pedig én elvettem tőle a közös jövőnket. Kérte, hogy hadd legyen a keresztapám. Bár nagyon szerettem volna, hogy így legyen, mert Ő általa ismertem meg az Urat, nem mertem volna kérni – és nem is kellett kérnem.

A következő pár hét egyszerre volt nagyon nehéz és keserű, és egyszerre csodálatosan felemelő. Leszűkítettem az előttem álló utak számát, mégis végtelen szabadságérzés és öröm lett rajtam úrrá. És a legkevésbé sem éreztem úgy, hogy áldozatot hoztam volna a döntéssel, ahogy azt még az elején hittem. Leginkább úgy tűnt, hogy kimondtam az egyetlen és nyilvánvaló tényt: csak szerzetes lehetek.

„Amikor Isten hív, azt mondja nekünk: Fontos vagy nekem! Szeretlek! És számítok rád!
Jézus mindnyájunknak ezt mondja. Ebből születik az öröm.
Annak a pillanatnak az öröme ez, amikor Jézus rám nézett és azt mondta:
Kövess engem!” – Ferenc pápa

Pusztai Renáta

Szerzetes leszek
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás