Egy az Isten?

Avagy olvassunk-e Jókait, ha a nagy útkeresés közepén járunk?

Talán ismerjük mindnyájan azt az érzést, mikor elkezdünk egy új könyvet, hogy pofátlanul semmi nem történik benne, de azt vesszük észre, a sarokban a számok mégis lassan háromjegyűek lesznek. Képtelenek vagyunk letenni, mert megfogott valami, mert szép képekkel él az író, és mert még millió dolog is felsorolható lenne itt. Személye válogatja. No, nálam az Egy az Isten pontosan így kezdődött.

            Karakterek jöttek-mentek, vonatoztak Itáliában erre, hintóztak Erdélyben arra, közben főhőseink egymásba szerettek (természetesen a 19. század közepén, a romantika csúcsán kell elképzelni a történteket), és minden egyebet csináltak, amit akkoriban az emberek. Vágyódtak, sopánkodtak, álmodoztak, utána még egy kicsit vágyódtak, amit aztán egy levélben meg is fogalmaztak. Megjelentek az ügyeletes rosszfiúk és összekuszálták a kulminálni valókat. Aztán az ember olyan hirtelenséggel esett bele ebbe a romantikus mázzal leöntött – egyébként végtelenül gyönyörű – történetbe beleírt, vallásos moralizálás és teológiai kérdéskörök „csapdájába”, hogy csak akkor eszmélt föl, mikor már otthon pizsamában a szoba közepén állva a plafon felé emelt hüvelykujjal kiáltotta: egy az Isten!

De valóban egy az az egy? Szegről-végről nincs is szükség egynél többre, nemde? Érdemes tisztázni, hogy a
könyvünkben körüljárt unitárius vallás ugyan nem egységes a különböző térségekben, de alapvetően tagadják a Szentháromság létezését, az Isten egységében hisznek. Így attól fogva, hogy számukra Jézus nem Úr, akit imádnak, hanem ember, akit követnek, a megváltás fogalma, mint olyan, értelmetlenné válik, hiszen egy ember halála hogyan váltaná meg a világot? Csak az Isten Fia az, aki képes halálával elvenni a világ bűneit. Kimondható tehát, hogy az unitáriusok – bár keresztény gyökerekkel rendelkeznek – nem keresztények.

Azonnal vissza a sztorihoz! Történetünk Manassé (a hivatalos alfa, a tökéletes férfi manifesztációja, minden valaha megszületett nő ilyen férjről álmodozik, női könyvrajongóknak már csak őérte érdemes elolvasni/elolvadni), az unitárius férfi és Blanka (az ábrándos leányzó, igéző tisztaságú arccal, szomorú szempárral), a „természetesen” katolikus nő körül zajlik. A megkérdőjelezhetetlen, erős akaratú férfi találkozik a nem túl határozott, ámde legalább életének legnagyobb zsákutcájában vergődő asszonnyal; Poirot-i csavarokra mindenesetre nem kell számítani a végkifejletet illetően.

hirdetés

            „De hát akkor jó ez nekem, hogy ilyet olvassak?” Merül fel jogosan a kérdés, viszont a könyvben jelenlévő hitbeli megingathatatlanság – bármilyen nem béli legyen is az –, a padlóhoz szegezi az embert. Az élet maximális tisztelete (hisz háborúban fegyver nélkül menetelnek, mert ők kezet emberre nem emelnek), és egész közösségek mindennapjai minden percének az Isteni törvénynek való alárendelése, az erre való hajlandóság és akarat, a jóra való hajlam tisztasága – óvatosan szólva is – fejbe kólintja az embert: hát ezt így is lehet?! Ők itt vannak, unitáriusok, még Krisztusban sem hisznek, de inkább meghalnak, mint megszegjék Isten törvényét, én meg itt vagyok az egy igaz hitemmel, és…?

            Ha úgy érzed, egy jó támaszra van szükséged, esetleg hitéleted kissé völgyben kanyarog, vagy csak tartalmas kikapcsolódásra vágysz, oda se neki, egy csomag zsepi, és bátran nekivághatsz.

Plusz egy gondolat a könyv mellé:

            Egy barátom, mikor hazajött Medjugorjéből, mesélte, hogy állt a villamosmegállóban és nem értette, miért olyan sekedvűek az emberek. „Hát nem nagyobb annál az Isten, aki az egész világmindenséget alkotta, minthogy a te problémádat ne látná, és ne lenne gondja rá? Ezt minden embernek tudnia kéne.”

„Mit mondjak tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8/31)

Varga Gergő Zoltán

hirdetés