2016. 12. 26.

Mondd meg nekik, mennyből az angyal!

A világirodalom számos kiemelkedő alkotása karácsony ünnepéhez kötődik, ahogy a magyar irodalom is megannyi csodálatos művel ünnepelte már karácsonyt. Időnként azonban megesik az is, hogy történelem, szakrális ünnep és a magyar irodalom összefonódik… 

A megannyi példa közül ebben a rendhagyó cikkben kettőt mutatunk be – két fájdalmasan szép művet.

Juhász Gyula 1921-ben, a trianoni traumát követően vetette papírra Magyar karácsony legendája című versét. A magyar nemzet friss sebének fájdalma mellett a versben mély erővel jelenik meg a Gyermekbe vetett bizalom – és Betlehem mellett a Golgota, karácsony mellett nagypéntek, de a feltámadás csodája is.

Juhász Gyula: Magyar karácsony legendája

Mikor a Szenteste kapuját kitárja,
Indul a ködben a betlehemi árva,
Akit kitagadtak, akit megtagadtak,
Mikor földünkre a poklok leszakadtak.

Megindul a ködben, elindul az estben,
Mellette az angyal arany szárnya lebben.
Száll, suhan a gyermek, gyémánt csillagokra,
Gyémánt csillagokról földi, bús ormokra.

Odaszáll először, hol az éj sötétebb,
Feketébb a gond és hol a nyomor mélyebb,
Hol a tájnak minden kincsét elorozták,
Gyászos ormaidra, szegény Magyarország!

És megáll a Tátrán, melynek örökzöldje
Valaha elindult boldogan a völgybe,
Ment, mendegélt vígan az erdő, a fenyves,
Karácsonyi dísznek magyar gyerekekhez.

Áll a Gyermek ott fönn, nagyon fáj a lelke,
Visszagondol régi, szelíd Betlehemre,
Betlehem utána  komor Golgotára,
Nagypéntek után a víg föltámadásra…

S a legszebb fenyőt, mely örökzölden ott áll,
Kezébe ragadja, s gyémánt csillagoknál
Gyújtja gyertyáit meg, mint valaha régen
Csodaszervas arany lángját a regében.

És a szent, örök fát emelve magasra,
Pozsony, Kassa, Várad fölött lobogtatja,
Kolozsvár, Arad és Szabadka világol
Betlehemi fényben a karácsonyfától.

Vándorok a földön, pásztorok e tájon,
Ámulnak az égi csodaragyogáson,
Virrasztók, vigyázók ajkán zeng az ének:
Dicsőség magyarok örök Istenének!

Angyalok, mártírok, hitvallók felelnek:
Békesség e földön magyar embereknek!

(1921)

Alig harmincöt évvel később írta meg egyik legzseniálisabb alkotását Márai Sándor, aki 1956 karácsonyának csontig hatoló hidegében a szabadságharca után vértől ázó, megtorlástól kínlódó Budapestre hívta az angyalt. A vers a forradalom emlékének egyik legszimbolikusabb eleme lett, méltán népszerű mű, amely elgondolkodtat bennünket arról, hogy karácsony békéje véletlenül sem magától értetődő dolog, s hogy mennyi személyes tragédia kapcsolódik egybe nemzeti tragédiává.

Márai Sándor: Mennyből az angyal

Mennyből az angyal – menj, sietve,
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal

(New York, 1956.)

Egyéb
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás