Egyéb

Miért hazudunk?

Jó kis prédikációt hallottam a héten a Mária utcai jezsuita templomban a hazugsággal kapcsolatban. Gondoltam, megosztom veletek is, hiszen a kisebb hazugságok, ferdítések, kiszínezések, elhallgatások, túlzások nem csak a leggonoszabb bűnösök életében vannak jelen.

Először is: mi számít hazugságnak?

Te hazug!” – ha így vesszük, tényleg elég durva mondat ez. Nem is gyakran használjuk (szerencsére). Amikor látod, hogy valaki zsebre tette az asztalról az utolsó cukorkát, és azt mondja: „Nem én voltam!” – akkor elég egyértelmű, hogy miről beszélünk. De sajnos nem mindig ilyen egyszerű a kérdés, hiszen sokszor olyan apró és észrevehetetlen dolgokban tudunk hazudni. Pár kilóval kevesebbnek mondjuk magunkat… Ki bizonyítja? Egy kicsit színesebben mesélünk egy történetet… Ki volt ott? Egy kicsit enyhítünk a hibáinkon, bűneinken (akár gyónáskor is)… Kinek fáj? Félig kamu kifogásokat találunk ki… „Amiről nem tud, az nem fáj!” –mondjuk gyakran. Mentjük az irhánkat, fényezzük magunkat, álarcokat hordunk, titkolózunk – nem kell óriási dolgokra gondolni. Mini hazugságok.

Másodszor: ki hazudik?

Az, aki nincs békében magával, az Istennel, az életével, a döntéseivel. Aki fél a mélységektől, az igazságtól, a lelkiismeretétől. Aki valamiért nem tudja elfogadni a külsejét, nem bízik magában, aki nem ismeri fel vagy nem becsüli meg eléggé az értékeit, aki nem tudja belátni, ha hibázott. Akinek nem elég izgi az élete és szüksége van ingerekre – még, még, még.

Harmadszor: mi történik, ha hazudunk?

Jó, jó, hát bűn, ezt már egy másodikos általános iskolás is megmondja, ha álmából ébresztik is. De azért azt ugye érezzük, hogy ahol csikorog az igazság, ott nem lehet szeretet és remény! Az Isten arcát kereső ember szenzorai érzékelik, ha kilép az igazságból. Persze ez átlépés egy másik fajta komfortzónába, ami egyrészt megkönnyít sok mindent, másrészt viszont a lelkiismeretünk kényelmetlenül érzi magát. Mint amikor kavics megy a cipőnkbe: lehet úgy is tovább menni, persze. Csak mire jó…? Nem egyszerűbb kivenni?
Sajnos a kultúránk is azt sugallja, hogy az egyszerűbb utat válasszuk. Hogy legyünk felületesek. Hogy nem mindig muszáj szembenézni az igazsággal, főleg ha jól meg is tudjuk indokolni magunknak. Hogy a külső a fontos és a csillogás. De hol a meghittség, az önazonosság, a tiszta ölelés, az áldozat?

Akkor most mi van?

Akkor most az van, hogy néha be kell vállalni a fájdalmat, a gyengeséget, a bénázást. Hosszú távon azért nem olyan vicces ez a hazugság dolog. Függővé lehet válni tőle! Nem csak az amerikai filmekben vannak hazugságspirálok és botrányos lebukások! Bárkivel, de tényleg bárkivel előfordulhat! Összekavarjuk véletlenül a színeket, amikkel meséltük az uncsi történetünket… Meglátnak álarc nélkül… Találkozik két ismeretlen ismerősünk egymással… Sorolhatnám még. Pikk-pakk összedőlhetnek ezek a kis várak, vagy függőség lesz az építgetésből. Elkezdjük toldozgatni-foltozgatni a sántító történeteket.

Sokkal „kifizetődőbb” az egyenes úton járni. Tisztességesen, nyíltan, hencegés nélkül. Hiszen erre lehet életet építeni! Egyházat építeni! Kapcsolatot építeni! Nem homokra, amit egyszer csak majd szétfúj a szél, hanem szilárd, igaz talajra!

Merjünk szembenézni az igazsággal! Próbáljuk meg Istentől elfogadni azt, ami VAN. Mindannyian kaptunk talentumokat, jó tulajdonságokat, szépet, ajándékokat, lehetőségeket. Ezeket elnyomjuk a hazugságokkal és a kis ferdítésekkel, és egy idő után észre sem fogjuk venni, hogy a mondanivalónknak mennyi az igaz része és mennyi, amit hozzá költünk. Elég színes az életünk önmagában is, ha pedig mégse, akkor a valóságban színezzünk, ne képzeletben!

Horváth Árpád SJ prédikációja alapján
2016. szept. 20.

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Hasonló cikkek

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá