2016. 12. 23.

Tudod, hogy ma milyen nap van?

Nemrég a 777 egy írásában útmutatót adott ahhoz, hogyan evangelizáljunk a környezetünknek. Ez egyáltalán nem egy könnyű művelet, ami abból kifolyólag is érdekes, hogy ennek elvileg teljesen természetesen kellene mennie. Az ember szívesen beszél másoknak egy sikeres vizsgáról, egy munkahelyi előléptetésről, egy eljegyzésről, vagy egy kedvenc spotcsapat győzelméről. Pedig mennyivel nagyobb örömhír az, aminek Krisztus van a középpontjában, nekünk viszont gyakran még is guidelineokra van szükségünk ennek megosztásához.

Személy szerint az evangelizálás nekem se megy könnyen, előfordul, hogy úgy kerülgetem a dolgot, mint akinek egy vasgolyót kell felemelnie, és nézi, hol talál fogást a súlyon, pedig tudja, hogy mindenhonnan ugyanolyan nehéz lesz. Egy jó tapasztalást viszont meg tudok osztani azokkal, akiknek szintén nehézségei vannak ezen a területen.

Tavaly október környékén éreztem azt, hogy Isten engem munkásként küld az aratásba: egy Fedél Nélkülit osztogató nővel kapcsolatban kaptam az elhívást, hogy ismertessem meg Istennel, és evangelizáljak felé. Utánaolvastam, hogy kell foglalkozni hajléktalanokkal, szegényekkel, és ez alapján úgy döntöttem, úgy kezelem a helyzetet, ahogy az a bizonyos róka tanácsolja a „Kis Hercegben”: mindennap egy kicsit „közelebb kell ülni” hozzá, hogy szépen, lassan, fokozatosan „megszelídüljön”.

Először csak szendvicseket kezdtem el készíteni neki, amiket minden reggel odaadtam neki egyetem felé menet. Később sikerült megkérdezni, hogyan hívják. Később már odáig is eljutottunk, hogy időjárásról, mindennapokról, egészségről tudtunk egymással beszélgetni. De valahogy az áttörés evangelizáció terén elmaradt.

A nőről egyébként tudni kell, hogy 60 éves már elmúlt, és analfabéta. Emellé néhány évvel ezelőtt volt egy stroke-ja aminek következtében beszélni se tud folyamatosan, néha az alapszintű kommunikáció is nehezen megy. Így nyilvánvaló, hogy a klasszikus ’adjunk Bibliát neki ajándékba’ féle evangelizációs módszer nem alkalmazható az ő esetében, és mély teológiai beszélgetéseket se folytathatunk a megváltásról, kegyelemről, üdvösségről, stb. Hónapokon keresztül nem tudtam megtenni a következő lépést és éreztem, mennyire tökéletlen eszköz, életlen fegyver vagyok Isten kezében.

A forduló pontot idén nagypénteken éreztem. A hármas metrón ülve, fogaimat csikorgatva imádkoztam, Isten segítsen meg, adjon erőt és bölcsességet, hogyan kell ezt csinálni. Amikor mentem fel a mozgólépcsőn, torkomban dobogott a szívem, fogalmam se volt, mit mondjak majd. Máig emlékszem arra az egyébként csak nekem feszültnek tűnő pillanatra, amikor rákérdeztem: „egyébként tudod, ma milyen nap van?” Azután mintha csak egy gát szakadt volna át, felszabadultan tudtam mesélni Krisztusról és az ő győzedelmes történetéről, és mivel érdeklődést mutat felé és tetszett neki, amiről hall, ezért elhatároztam, olvasok neki fel a Bibliából minden reggel, amikor találkozunk.

Anélkül, hogy túlzott részletekbe bocsátkoznék vele kapcsolatban, nagy akadályok voltak az életében, és rengeteg seb volt, ami gyógyításra szorult.  Azonban ezek is leküzdhetőek voltak Isten segítségével és vezetésével, és mára ez a nő gyülekezetre is talált. Régebben megkérdeztem, nem szeretne-e megtanulni olvasni, arra az volt a válasza, minek, idős ő már, miért kezdene bele valami újba. Leképeződése lehet az életében beállt örömének, hogy pár hete azzal a kéréssel fordult hozzám, segítsek neki találni valakit, aki megtanítaná őt olvasni, mert olyan akar lenni, mint „mi”. Persze hangsúlyozva, hogy Isten így is nagyon szereti őt, és semmivel nem értéktelenebb, mint bárki más, ez se lesz szerintem megoldhatatlan akadály.

Visszagondolva, „értékelve” a nyújtott teljesítményemet, az elég távol állt akár az „elégségestől”. Lehet, ha ezer másik személlyel tettem volna ugyanezt, mint ebben az esetben, egyszer se lett volna belőle megtérés.  Nem egyszer fordult elő, hogy valamit elhallgattam, amiről beszélnem kellett volna, vagy máshogy mondtam el valamit, mint ahogy kellett volna. De olyan is volt, amikor hallgatnom kellett volna, mégis megszólaltam. A kívánt végeredmény mégis létrejött, mert ott volt a Szent Lélek az életében, és minden egyes ilyen kis bakimat „helyretette”. Ez a lényeg: nem rólunk szól. A mi dolgunk Isten királyságának építése során, hogy imádkozzunk, higgyünk és figyeljünk Istenre, aki válaszol, használ és vezet majd bennünket ebben.

Remélem, ha bárki olvassa ezt a szöveget, így a Szenteste felé közeledve, és szintén nehézségei vannak a témában, erőt merít a gondolatból, hogy ha engem, erőtlen hétköznapi gyenge embert tud használni Isten arra, hogy egy hatvan éves, szegény nőért is utánanyúljon, akkor vajon mással másért miért ne tenné meg ugyanezt. És ha egy ilyen megtérésnek a részesei lehetünk: milyen pótolhatatlan öröm, s mekkora ünneplés lehet a mennyországban is. És ha már az ünneplés szóba jött: egyébként tudjátok, hogy Szenteste milyen nap van?

Gönczi Dávid

(Kép forrás: independent.co.uk)

Blog
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás