Minek a Házasság hete?

Mára már minden évben minimum három-négy emlékévet ünnepel az ország, világszinten minden napra jut vagy egy tucat emlék/tematikus nap s figyelmet kaphat mindenki a biciklisektől a kutyákon át a biciklis kutyákig. No de, hogy még a házasságnak is legyen hete? – teszi fel a kérdést az egyszeri naptárkészítő. Minek? Hadd fordítsam meg: talán semmire sincs ma annyira szükség, mint arra, hogy kiemelten foglalkozzunk a házasság és a család fontosságával.

„A legkülönlegesebb dolog a világon egy hétköznapi férj, egy hétköznapi feleség és az ő hétköznapi gyerekeik.” – mondta G.K. Chesterton angol író, keresztény gondolkodó, és mennyire igaza volt! Szétnézve magunk körül ezt, a nagyszüleink számára még természetes, alapvető keretet látjuk széthullani. Míg akár ötven éve még extrémnek számított, ha valakinek elváltak a szülei, ma talán egy gimnáziumi osztályban az arány simán meghaladhatja az országos átlagot (50%). Hogyan állhatott be ilyen szörnyen radikális fordulat ilyen rövid időn belül? Mindenki meg akarja találni a Nagy Ő-t és boldogan akar vele megöregedni „míg a halál el nem választ”. Miért nem megy mégsem?

Most, amikor szentségből szerződés, az életre szóló esküből ingatag együttélés, a szabadságból pedig felelőtlen szabadosság lett, egy megoldás van: vissza kell térni a legtisztább forráshoz.

Isteni szentségből emberi szerződés

A keresztény ember egy idegesítő fajta, mert bármiről is beszélgetsz vele, az eszmecsere során meglepően sokszor ugyanoda fog kilyukadni: a legfontosabb az Isten akarata. Nézzük csak: mi az Ő akarata a házassággal? Szerencsére ez olyan téma, amire nem kell nagyítóval magyarázatot keresni a Szentírásban és az egyház hagyományában. A Biblia a Teremtés könyvétől, az első emberpár megteremtésétől (Ter 1, 26-28), egymásnak való teremtésükről és egységükről (Ter 2,18; Ter 2,24) kezdve beszél a házasság lényegéről. Az evangéliumban Jézus is számtalan esetben emel szót a házasság isteni eredete és felbonthatatlansága mellett (pl. Mt 19,6).

hirdetés

Tisztázzunk egy félreértést, ami sokszor konfliktust szül, akár még hívők között is: Isten terve a házassággal nem a házastársak személyesen elképzelt boldogságképének a kielégítése. Annál sokkal több: szentség és hivatás azzal a céllal, hogy a férjem/feleségem és a majdani gyermekeink is a mennybe jussanak. A házasság igazi kihívása az, hogy képesek vagyunk-e egymást a „mennybe szeretni”, a családunkat az üdvösségük fényében szolgálni. Az erre való meghívás tudatosítása és megélése nélkül önmagában az emberi szeretet, egyfajta földi végességében nem más, mint homokra épített ház (Mt 7,24-27). Olyan ház, amely ha ideig-óráig bírja is az önzésünk, tökéletlenségünk viharait, előbb vagy utóbb, de összeomlik – ha nem látványosan, hát szépen csendben, tégláról-téglára.

Holtomiglan, holtáiglan (?)

Van-e értelme egyáltalán holtig tartó esküről beszélni, hogyha sokan, akik megelégszenek a polgári házasságkötessel, tulajdonképpen nem is tesznek semmilyen ígéretet egymásnak? Csupán szereplői egy jogi aktusnak, ami megköthető és felbontható, akár egy szerződés. Nem csoda, hogy bár az egyházi keretektől sokan eltávolodtak, mégis vágynak valamiféle ceremóniára, és se szeri, se száma az alternatív házasságkötéseknek. Ezek nem állnak másból, mint az egyházi szertatások tetszés szerinti összeollózásából – Isten nélkül.

Amint levágjuk az égi dimenziót – az embert téve a középpontba – logikusan következik, hogy a házasság intézménye is valami, ami az ő éppen aktuális terveit, igényeit hivatott kiszolgálni. Ha ez időközben változik, akkor kalap, kabát. Mindennek azonban ára van, mert szembe megy az emberi valóság mélyebb, igazi igényeivel. Ugyanis, amit a Szentírás és az Egyház tanít, nem megerőszakolása a természetünknek valamilyen elvont „megszentelődésért”, hanem az emberségünk legmélyebb perspektívája, ahol az igazi boldogságunk rejlik. Ehhez Szent II. János Pál pápa csak annyit fűz hozzá, hogy: „Az az ember, aki nem amellett dönt, hogy örökre szeret, nagyon nehéznek fogja találni, hogy akár egyetlen napig is igazán szeressen.” …és van benne valami, nem?

Hol a szabadságom?

Szabadság-e ha azt teszek, amit csak akarok? Nem, így gátak nélkül ez több minden lehet: felelőtlenség, gátlástalanság, szabadosság. De semmiképpen sem szabadság. A szabadság mindig csak egy adott keretben értelmezhető – így van ez a házasságnál is. Sokkal fontosabb kérdés azonban: mire vagyok szabad? „Most bulizz, most vagy fiatal, aztán jön a család, gyerekek és vége mindennek!” – Ismerős szavak, ugye? Ez nettó hazugság, ne hallgassunk az ilyen hangokra! Igaz ugyan, hogy a házasság lemondásokkal és sokszor nem kevés áldozattal jár, de nem ok nélkül. Jézus egész életével ezt a példát szerette volna nekünk adni és megértetni velünk, hogy a legnagyobb szeretet, ha képesek vagyunk az életünket odaadni másokért (Jn 15, 13).  Igazán, legbelül mindnyájan erre vágyunk, hiszen erre lettünk teremtve. Ha jobban meggondoljuk, a válások, házasságon kívüli kapcsolatok riasztó aránya is végső soron arra mutat, hogy az ember nem közönyös, keres valamit: az „igaz szerelmet”, a „boldogságot”. Csak rosszul, rossz eszközökkel és rossz helyen. Az igazi szabadság tehát ott vár mindenkire az önátadásban, abban hogy „egy test és egy lélek” legyen valakivel. Ha Chestertonnal kezdtem, vele is fejezem be:

„[ez a kor] minden szabadságot megad az embernek, kivétel egyet: a szabadságáról való lemondás szabadságát – pont azt, amire igazán vágyna.”

Elgondolkodva mindezen talán már nem kérdéses, miért fontos, hogy a Házasság Hetén túl is igyekezzünk minden hetünket családunknak, házasságunknak, illetve az arra való felkészülésnek szentelni. Mindezt egyszerűen és normálisan, jelként azok között is, akik rosszul döntöttek, családjuk szétesett, és vigaszra, reményre van szükségük. Ha jól számolom, még pont negyvenöt hetünk van hátra 2017-ből – ne hagyjunk ki egyet se!

Heltai Péter

hirdetés