Blog, Kunszabó Eszter

„Mert éheztem, és ennem adtatok…”

Második hete töltöm az szakmai gyakorlatomat egy nappali melegedőben, vagyis egy olyan intézményben, ahol hajléktalanok és mélyszegénységben élők tölthetik el a napjaikat. Étkezhetnek, fürödhetnek, moshatnak és segítséget kaphatnak szociális ügyeik intézésében. Ez egy katolikus melegedő, ezért itt evangelizáció is folyik, szerencsére a fenti áldás meg is hozza a hatását. Persze, mint minden ilyen helyen, itt is elég kaotikusak a mindennapok. Napi 200-250 reggeli és ebéd kiosztása, mosás, álláskeresés, telefonok, bevásárlások, kérlelések és olykor ordibálások… Ritkán jut időm arra, hogy körbenézzek és végiggondoljam, kiket is szolgálunk.

Tegnap kicsit máshogyan alakult a napom, délután be kellett ugranom a recepcióra. Ilyenkor már a legtöbben túl vannak a regisztráción, így nem sok dolgom akadt, leginkább csak ültem a helyemen. Pontosabban ültem és figyeltem. Figyeltem ezeket az embereket, a társadalom kitaszítottjait, akik közül a legtöbben nem tartoznak senkihez és semmihez. Akik sokszor büdösek, sokszor részegek, sokszor be vannak lőve. Persze nem mind, hiszen akad köztük, aki dolgos és becsületes, aki a legapróbb mosolyért is hálás.

Ültem és figyeltem. Azon gondolkoztam, mit tennék én az ő helyzetükben? Meg tudnám-e szokni ezt a létet, vagy én már régen elveszítettem volna az utolsó csepp életkedvemet is, ha minden falat kenyeret meg kell köszönnöm valakinek, aki ingyen a kezembe nyomja?

Hirtelen azonban, ahogy századszorra is körbenéztem a teremben, minden egyes tekintetben megláttam a Mestert, Jézust. Belém hasítottak az evangélium sorai:

„Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt 25, 37-40)

Egy kegyelmi pillanat volt ez, csak néztem őket, és a könnyeimmel küszködve hálát adtam azért, hogy itt lehetek…

– Elnézést, szeretnék regisztrálni, itt kell, ugye?

Erővel visszatartottam a sírást, és rámosolyogtam a velem szemben álló idegenre, akit mégis ismerek.

(fotó: yahoonewsphotos.tumblr.com)

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Hasonló cikkek

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá