2016. 08. 16.

Magyarnak lenni, avagy élmények az IVT-ről

Leendő történelem tanárként sokszor elgondolkozom azon, hogy mit is jelent magyarnak lenni. Egy olyan történelemmel rendelkező nemzethez való tartozást, mely szent királyokat, nemzeti hősök sorát, vagy éppen egymással versengő, politikai csaták sorát vívó politikusokat nemzett? Esetleg a kulturális értékeinkben rejlik magyarságunk? A rengeteg népdalban, népmesében, művészek és tudósok százai fémjelzik hazánkat? Biztos vagyok benne, hogy ezek is mi vagyunk, de ezek mellett a jelenünkben kell élnünk, kortársaink között kell magyarrá válni, magyarnak lenni.

Szomorúan hallgatom azokat a történeteket, elbeszéléseket, melyek arról próbálnak meggyőzni, hogy mennyire ellenséges hangulat van közöttünk, és a Kárpát-medencében élő többi nemzet között. Nem célom ezeknek igazat adni, vagy éppen elvetni őket, hiszen mind-mind egyéni történet, nem látjuk, hogy milyen események húzódnak mögöttük. Csupán néhány személyes élménnyel szeretném világosabbá tenni az ebben a témában oly szürkének tűnő eget.

Amikor Krakkóba, az Ifjúsági Világtalálkozóra elzarándokoltam, nem gondoltam, hogy ezen a találkozón olyan fontos lesz, hogy melyik nemzethez tartozom. Több meglepő élményem volt ezzel kapcsolatban.

Elsőre az tűnt fel, hogy a több tucat nemzet közül érkező fiatalok mind-mind zászlót lengettek, és saját nemzetük nevét kántálták, én ugyanis azt gondoltam, ilyet csak focimeccsen kiabálnak az emberek. Elsőre furcsának tűnt, hogy én is teli torokból üvöltöm, hogy Ria-Ria-Hungária, de a nyitó mise után teljesen megszokottá vált.

Egyik vacsoránk helyszínéül a legforgalmasabb Visztula menti sétányt választottuk, hogy élvezzük a tömeg vonulásának hangulatát. Azzal játszottunk, hogy megpróbáltuk felismerni az éppen elhaladó nemzet zászlóját, és minél hamarabb elkezdjük kántálni az országuk nevét. Ez általában sikerült is. Majd ők is rázendítettek az I-ta-li-a-no-ra, mire még hevesebben lengettük a magyar zászlónkat, kiabálva, hogy Hun-ga-ry! Eközben önfeledten örültek a másiknak, hogy itt és most, ők egy csapat, és mi egy csapat vagyunk, akik végigpacsizunk egymással.

Még két élmény van bennem, és mindkettő szlovákokkal történt. A záró mise előtt odajött hozzám egy szlovák lány, hogy szeretné velem kicserélni a pólóját. Ez nagyon meglepett, hiszen sok mindent cseréltünk a találkozón, de a póló az igazán nagydolognak számított. Átvillant az is bennem, hogy pont egy szlovák szeretne egy magyar pólót?! Pár pillanatnyi gondolkozás után azt válaszoltam, hogy sajnálom, de nem tehetem. Nekem ez a póló az egyetlen magyar pólóm, és azt jeleníti meg számomra, hogy a magyarokhoz tartozom. Ahhoz a nemzethez, ahonnan a legtöbb barátom van, akikkel a találkozó alatt a miséken együtt énekeltem, együtt zarándokoltam Krakkóig kerékpárral, akiket nem csak a találkozón ismertem meg, hanem már sokkal régebb óta ismerek. Ők a barátaim, akik közé büszkén tartozom! Válaszomat kicsit meglepődve fogadta a szlovák lány, de nem tehetett mást, tovább állt.

Hazafelé jövet is ugyanez a póló volt rajtam, amikor kiszálltam pár barátommal Árva váránál, hogy megtekintsük a várat. Az egyik srác kicsit félve mondta, hogy nem elég, hogy magyarul beszélünk, ráadásul egy óriási Hungary feliratú póló van rajtunk. Már fél órája bezárták a várat, mire odaértünk, de a kapu még nyitva volt, besurrantunk. A legnagyobb meglepetésünkre, odajött hozzánk a szlovák idegenvezető lány, hogy nagyon sajnálja, hogy már bezártak, de ha szeretnénk, pár dolgot elmond a várról. Erre nem számítottunk! Negyed órát mesélt nekünk, igaz, szinte csak építészeti jellegzetességeket, és nem említette, hogy a vár ura, Thurzó György Magyarország nádora volt, és őt követte Thököly, majd Esterházy Miklós, akik szintén magyon jelentős magyar főnemesek voltak. Mindez mégsem számított, mert a lány záróra után kedvesen fogadott minket, lelkesen mesélt nekünk, majd megjegyezte, hogy ő is szeretett volna jönni az IVT-re…

Talán felnőtt egy új generáció, akiknek nem csak a fájó emlékeket kell észrevennie, hanem a jelenben megtapasztalt mosolyokat, kedvességeket is.

Miért voltam büszke arra, hogy magyarként vehetek részt a találkozón? Sejtettem, hogy az, aki visszanevet rám, pacsit ad lehet, hogy alig tud valamit Magyarországról, és csupán az én mosolyomnak örül, és annak, hogy itt és most találkozik velem. Azt is tudtam, hogy a magyarok között vannak a barátaim, akikkel egy mosolyból vagy grimaszból megértjük egymást, és talán sokkal több honfitársamat ismerem, mint a szembejövő fiatalok. Erre voltam büszke, hiszen a magyar csapatban egy olyan összetartozást, baráti szálak összefonódását tapasztaltam, melyek nagy része már korábban szövődött. Örültem, hogy a magyaroknak nem csak a találkozón van lehetőségük katolikus fiatalokkal találkozni. Ehhez a közösséghez való tartozás miatt voltam akkor és most is boldog, hogy magyar lehetek.

Nagyné Fazekas Borbála

 

 

Blog
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás