Karácsony válasza a magányunkra – 777
Blog

Karácsony válasza a magányunkra

Napokon belül itt a karácsony, mindenki gőzerővel készülődik, hogy az ünnepen minden tökéletes legyen. És ebben a rohanásban nagyon egyedül is érezhetjük magunkat. Vagy ha most nem is, de az ünnepek elmúltával fázósan, üresen és látszólag magányosan nézhetünk a hétköznapok elé.

Karácsony üzenete az, hogy Isten tényleg van, méghozzá itt, közöttünk! Törődik velünk, kétezer éve emberi testet öltött, és azóta is velünk van minden nap. A betlehemi istállóban elrejtette istenségét azért, hogy megmutassa, amit a legfontosabbnak gondol: a szeretetét. Christopher West írja: a végtelen Isten – aki a Szentháromság szeretetközösségében tökéletesen boldog – a mennyországot „otthagyva” inkább eljön közénk (és húsvétkor majd meg is hal értünk), mint hogy az örökkévalóságig éljen boldogan, de nélkülünk.

Bátyámnak lassan másfél éve született kisfia, és feleségével természetesen nagyon szeretik. Többször voltam tanúja annak, hogy ha sírva fakad, akkor mindent hátrahagyva odasietnek hozzá, hogy segítsenek. Nem számít, hány vendég van náluk, vagy milyen késő éjjel van. Rögtön szaladnak, hogy segítsenek gyermeküknek. Úgy hiszem Isten pont ilyen gyöngéd, féltő szeretettel sietett közénk kétezer éve, hogy megmentsen minket. Ugyanezzel a szeretettel siet hozzánk ma és holnap is.

Mivel nem tájékozódom különösebben jól, ezért idegen helyre autózva mindig bekapcsolom a GPS-t. Amikor rossz irányba fordulok, akkor a GPS azt mondja: „Újratervezés.”. Nem mondja azt, hogy: „A kutyafáját, rossz felé kanyarodtál, én kikapcsolok, hagyjuk ezt az egész utazást. Már egy körforgalomból se tudsz jó helyen kijönni?” Akkor se, ha esetleg már harmadszor kanyarodok rossz irányba.

Jézus bűneink, megkötözöttségeink és közönyünk láttán sem fordul el, és nem mond le rólunk. Nem gondolja meg magát, nem veti el az egész „emberiség projektet”; hanem bizalommal eljön közénk. Tud a bennünk lévő szépről és jóról, és minden rossz ellenére hisz abban, hogy szeretnénk és tudunk a jó mellett dönteni. Eljött, hogy „újratervezze” az életünket, vagyis, hogy utat mutasson. És nem számít, hányszor térünk rossz útvonalra, Ő mindig újra és újra megteszi ezt. A kérdés az, hogy ezután én mit teszek, merre fordítom a kormányt? Magam felé, vagy Isten és mások felé?

Isten bízik bennünk. Az is mutatja ezt, hogy csecsemőként, védtelenül jött közénk, teljesen ránk bízva magát. Istennek ezt az átadottságát ma is megtapasztalhatjuk, akárhányszor szentáldozáshoz járulunk. Isten minden nap eljön, és nekünk adja önmagát. Mert Isten legnagyobb ajándéka számunkra: Önmaga.

Ugyanakkor nem csak Önmagát ajándékozza nekünk, hanem másokat is. Arra vagyunk hívva, hogy Őt utánozva merjünk ajándékok lenni egymás számára. Mindazzal a kevéssel, amink van, vagy akár azzal, amink nincs: hogy rászorulunk másokra. (Mint Jézus a jászolban szüleire.) Hiszen mindnyájunknak mély vágya, hogy valakinek szüksége legyen ránk, hogy valaki számára fontosak legyünk.

Fedezzük fel magunkban és egymásban az ajándékot! Nem kell nagy dolgokat keresni, elég apró, kicsi dolgokat találni. Életem egyik legfontosabb felismerése az, hogy én döntöm el, hogy ajándékokat keresek az életemben, vagy csak a bosszantó és nehézségeket okozó dolgokra koncentrálok. Döntsünk! Ha úgy érzem, hogy nem kapok ajándékot az életemben, mindig igyekszem Isten ajándékaira koncentrálni. Leginkább a személyére, a Vele való kapcsolatomra. Ezért persze tennem kell erőfeszítéseket, nem is keveset! De már ha csak néha találkozom Jézussal, akkor nagyon megérte küzdeni ezért az együttlétért! Hiszem, hogy ha találkozunk vele, akkor mindegyikünk ugyanígy érez majd, és ha Vele élünk, nem leszünk magányosak.

Isten teljes közösséget vállal a legkisebbekkel és legelhagyatottabbakkal. Akkor van hozzám a legközelebb, amikor a legkisebb vagyok. Ajándékul adja magát, és annál többet tudok Belőle elfogadni, minél üresebb vagyok. Azért jött, hogy része legyen életünknek, mindennapjainknak. Ez az örömünk oka! A jó hírnek, az ajándéknak örülni kell! Ismerjük fel és fogadjuk el Isten ajándékait és örüljünk ezeknek! Így örvendezve Istennek és egymásnak rájöhetünk, hogy bár a karácsonyfát lebontjuk és kidobjuk, de az ünnep legfontosabb részei (Isten és embertársaink) minden nap velünk maradnak.

Riesz Domonkos

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá