Blog, Portik-Bakai Melinda

Én tudom jobban!

Reggel van. Három éves kisfiammal tejért megyünk a tejeskocsihoz. Ő a futóbiciklijén, én rollerrel. Idilli idő, friss reggeli pára a levegőben, minden szép és jó. Hazafelé viszont egyik percről a másikra kitör a háború…Nem kell a bicikli!! Gyalog jön tovább. Kicsit győzködöm, végül felszerkesztem valahogy a roller kormányára a biciklijét, próbálok továbbmenni. -NEM! Ne vidd a biciklit! Anya! Ne vidd a biciklit!! Próbálom megtudni az okot, hogy mi a baj, nem kapok értelmes indokot. Hiszti. Nyilván viszem tovább a biciklit, nem fogok biciklivel, rollerrel, gyerekkel, plusz 2 liter tejjel sétálni. Őrjöngve, visítva rohan utánam. –NEEEE! Ne hagyj itt Anyaaaa!!! Itt kezd irtó kínossá válni a helyzet, leszállok, megállok, előveszem a legkedvesebb arcomat, megölelgetem, próbálom elmagyarázni, hogy nem hagyhatjuk itt a biciklit, mert akkor esetleg valaki elviszi, és nem lesz többet biciklink. Fiacskám hajthatatlan. –Hagyjuk itt! Tényleg hosszú perceket töltök a bicikli otthagyás következményeinek gyakorlati leírásával, pl. „Délután, majd ha Ábel (szomszéd kisfiú)kint biciklizik a kertben, akkor Te mivel fogsz biciklizni?” Válasz: -Nem kell a bicikli, hagyjuk itt, menjünk Anya!” Végül már a rolleremet se hozhatom tovább. (…)

Támad egy ötletem, letámasztom őket a meggyárusító néni mögötti oszlophoz, majd titokban megkérem, hogy nézzen rájuk, hamarosan egyedül visszajövök értük. Elindulunk gyalog haza. Közben mondjuk kicsit rájátszom, de mondhatjuk pedagógiának is: „Ó de kár, hogy nem lesz mivel biciklizzél…”, meg „Szép biciklid volt, amíg volt, én nagyon szerettem ezt a piros biciklit…”. A második kanyar után már elbizonytalanodik… -Menjünk vissza inkább Anya…! Akkor viszont már hajthatatlan (és éhes!) vagyok. A tej a reggelinkhez kellett ugyanis. „-Reggeli után visszamegyünk, hátha nem vitték el, jó?” Megreggelizünk. Időközben kiderül, hogy Ábel anyukája is épp hazafelé tart, titokban megkérem, hogy rám hivatkozva hozza el a járgányokat a nénitől, majd tegye be a közös pincénkbe. Ez meg is történik. Egy óra múlva visszamegyünk a nénihez. Látjuk, hogy nincsen ott már se bicikli, se roller. „Sajnos valaki elvitte…”-mondom, és nem is hazudok :-). Szomorkodik kicsit. De még napokra van szükség (és a látványra, ahogy Ábel biciklizik a kertben), mire tényleg leesik neki, hogy mit veszített…

Magamra ismertem. Hogy valahogy én is így viselkedhetek sokszor Istennel. Megy az életem, többnyire minden rendben, aztán egyszer csak kitalálom, hogy valamit máshogyan szeretnék. Az ÉN elképzelésem szerint. Nem, ne szóljál bele, ÉN tudom. Nem, nem lenne jobb úgy, ahogy eddig is volt, hagyjál! ÉN így akarom…! És Te is támogassál benne! Gyere velem! Ne hagyj magamra! Ez így lesz a jó!

futobicoAztán képzeljétek! Végül a biciklit (és a rollert) „valaki” megtalálta és visszahozta a pincénkbe, úgyhogy volt nagy öröm. Az anyukák szeretete nem ismer határt.* Az Atya szeretete még kevésbé.

*Ez persze nem jelenti azt, hogy semmit sem hagyok elveszni. Amikor élete első héliumos lufiját semmiképp sem engedte semmihez sem megkötni, csak ő akarta fogni a kezében, végül hagytam. Egy perc múlva már szállt föl a lufi az égbe. Az tényleg elment. És tényleg fájt neki. Pedig én tudtam, hogy ez lesz. Mégis engedtem.

Képek forrása: onlypicsfine.club, chicco.it

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Hasonló cikkek

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá