Blog, Martí Zoltán

Didergő hála

Egy rövid történet arról, hogy mennyire igaz a mondás: jobb adni, mint kapni!

Hétfőn este Székesfehérvárra vezetett utam, ahol egy jégkorongmérkőzést rendeztek: ahogy az ehhez a sportághoz illik, rettenetes hidegben. Már magában a csarnokban is vastag ruhába öltözött szurkolók teremtettek fergeteges hangulatot, ám kint, az aréna előtt még ennél is veszedelmesebb volt az időjárás.

Épp a közvetítőkocsi és a jégpálya közötti utamat tettem meg, amikor figyelmes lettem egy sárga mellényes biztonsági őrre, aki jégbe fagyva, amolyan mirelit bábuként őrizte a rendet. Hiába volt rajta sapka-sál-kesztyű kombináció, jól láthatóan nehezen viselte a kemény mínuszokat. Megesett rajta nekem is jégkockára fagyott szívem, bementem a büfébe, vettem magamnak és neki is egy pohár forró teát.

Ahogy közeledtem feléje, már nézte a forró italt, de nem reménykedve, inkább érthető irigységgel. Didergő kezébe adtam a műanyag poharat, széles mosollyal becsomagolva. Szigorú tekintete, klasszikus „security” tartása, a szinte előírt görcsössége először értetlenkedésbe, aztán pillanatokon belül hálás pillantásra csapott át. Ez a százkilós izomkolosszus, akit azért fizetnek, hogy gépiesen kemény és határozott legyen, most hirtelen emberré változott. Egész pontosan emberré olvadt, mert emberként kezelték. Boldog volt, és én ettől még boldogabb.

Lehet ő már talán el is felejtette az egészet, és készen áll arra, hogy újra a mínuszokban ácsorogjon. De nekem, aki itt ül bent a meleg szobában, sokáig emlékezetes élmény marad. Mert Isten úgy teremtette meg az embert, hogyha ad, sokkal boldogabb lesz, mintha kapna. Mert habár egy tárggyal kevesebb lesz, de azzal az élménnyel, hogy valakinek örömöt szerzett sokkal több.

És ezt nem veheti el tőle már senki.

Martí Zoltán

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Hasonló cikkek

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá