Jég kápolna, járókeret, szalagkorlát, pásztor pápák – Bese Gergő atya beszámolója őrangyalokról

Ritkán foglalom írásba kalandos utazásaimat, zarándoklataimat, most mégis szeretnék beszámolni tegnapi élményeimről. Nem egy szokványos útleírást szeretnék adni, hanem a még élő emberi odafigyelésről, segítőkészségről osztanék meg friss tapasztalatokat.

Karácsony közeledtével több híradás is tudósított arról, hogy a Magas-Tátra kedvelt üdülőhelyén, Ótátrafüreden felépítették a híres jég katedrálist. Persze nem kellett sokat gondolkodnom: ezt nekem is látnom kell!

28-án, Aprószentek ünnepén útra is keltünk öten, hogy meghódítsuk a havas hegyeket. Persze elmaradhatatlan volt az utastársak közül az egyetlen vállalkozó kedvű családtag, a 82 éves nagyanyó, akinek járókerete nagy látványosság volt 1285 méter magasan.

Az út csodálatos volt, filmekbe illő havas táj fogadott bennünket, és persze a tény, hogy hóesésben vezetni nem olyan egyszerű. Az emelkedő sajnos kifogott rajtunk… Leálltunk, a kerék csak kapart. Elővettük a hóláncot, megkezdődött a szerelés. Eszembe jutott, hogy az autó rejtett zugában ott lapul egy teljesen új felszerelés, melyet büszkén mutattam utastársaimnak – felkészültségemet fitogtatva. Műszaki antitalentumként csak álltam és néztem, mi sül ki ebből. Alighogy első fohászomat elmormoltam, már megállt mellettünk egy tűzoltó autó. Kipattant két harcedzett szolgálattevő, és egy nyugalmas parkolóba bevontattak bennünket. Ott pár perc alatt felhelyezték a láncot, felpattantak a kocsijukba, már mentek is tovább. Utunk első angyalai ők voltak.

Parkolóhelyet találva indultunk a felvonó irányába. Járókerettel a jeges, friss hóban nem volt egyszerű feladat feljutni. Az úton mosolygós emberek, segítőkész fiatalok és néhány rosszindulatú megjegyzés (amit anyanyelvünkön meg is értettünk) fogadták a kis csapatot.

hirdetés

Elértük a csúcsot. Mínusz 8 fok, szakadó hó, önfeledten szánkózó gyermekek ricsaja. Mama elfáradt, de még küzdött a célig, a Jég katedrálisig! Hosszú sorban álltak a kíváncsiskodók, akik részesei szerettek volna lenni a jégbe zárt csodának. A várakozók odaengedtek bennünket a bejárathoz, már bent is voltunk. 

Csodálatos volt, legyőztük az akadályokat, megérkeztünk. Minden „normális” ember a cél teljesítése után leereszkedik a hegyről és elindul hazafelé. Én nem ezt tettem. Ugorjunk be Zakopaneba, ha már itt vagyunk! Gondolom, ez tiszta időben egy órás kitérő lett volna, de nekünk több mint két órába telt. A havazás, a csúszós út és a hólánc lazulása miatt állandó megállásra kényszerültünk. Persze csak magamat és az ötletemet szidhattam.

Nagy nehezen megérkeztünk Zakopaneba, ahol az első benzinkúton le akartuk venni a hóláncot. Tanácstalanul néztem az eszközt, csak fohászkodni tudtam. Az ima végére megérkezett egy lengyel hótoló munkás, aki pillanatok alatt megszabadított az egyik lánctól, majd a következő keréknél a levétel fortélyát is megmutatta. Újabb angyallal találkoztunk.

Zakopaneban a legemlékezetesebb a Fatimai templom volt. Mindig is tudtam, hogy a lengyelek igényesek, ha templomaik díszítéséről van szó, de ami most fogadott, valósággal elvarázsolt. Az oltárok, a feldíszített fák mellett egy érdekes betlehemet is láttunk. A kis faházikóban középen a Szentcsalád, két oldalukon az érkező pásztorok, akik Ferenc pápa, XVI. Benedek pápa és Szent II. János Pál pápa voltak. Lelkileg feltöltekezve, élményekkel gazdagon indultunk haza. Persze nem gondoltuk ekkor még, hogy a neheze csak most következik.
Hittem a GPS-nek, elengedtem saját elképzelésemet, így elindultunk az ismeretlenbe. Az út a Tátra Nemzeti Parkon keresztül vezetett. Sötét, szakadó hó, csúszós út, kanyar kanyar hátán. Őszintén szólva rémképként lepergett előttem egy autóban töltendő éjszaka kényelmetlensége is. Igyekeztem tartani az autót. Tartottam, ám az egyik kanyart már nem tudtuk bevenni. A szalagkorlátba és az előtte tornyosuló hóba csúsztunk. Ennyi, vége. Elkeseredtem. Sehol egy lélek, az autó mozdulatlan. Rutinos zarándoktársaim imája olyan hathatós volt, hogy két percen belül két autó érkezett. A szlovák fiatalok kipattantak a kocsikból, szó nélkül segítségünkre siettek. Nem volt egyszerű feladatuk, de sikerült. Mire észbe kaptam, már kiszabadultunk.

Végül szerencsésen hazaértünk, azt viszont mindenki kiemelte az út összefoglalásakor, hogy őrangyalok bizony léteznek!

hirdetés